A lényeg

Tárva már a boltív terhe,
szalmaszálon égszín kedve
megtörik.

Sajdulásod pírján égve
földre hull, kicsordul vére,
s szétesik.

Minden álmod őrizd mélyen,
táncra hív a fáradt éden
hajnalig.

Holdsugárban úszó lárma,
kételyekben ázó pára,
pörgetik.

Állj a csendbe! Üszkös vágyad
tágra nyílt szemedbe márthat
képeket.

Nem való, ne higgy a szónak!
Bárki kétli, tudd, hogy jó vagy,
lényed ez.