Baranyi Imre blogja

Hangafű

A hangafű a délutáni fényben
ragyogva ég szemembe, andalít,
körötte szállnak zümmögőn a méhek,
bebólintják lilás virágait.
 
Miként szerelmem repdes így körötted,
begyűjti minden édes nedvedet,
akár a méh, kegyedben úgy fürödhet
remegve lelkem, éri lelkedet.
 
Örökre szól az alkonyat varázsa,
amint az éjbe fut velünk hamar,
s ölelkezésünk hangafű-románca
a hűs mezőben langy szelet kavar.
 

Bánatűző

Bánatomat pakolom garabolyba,
elviszem azzal az ócskapiacra,
hagy vegye bárki akit ver az Isten,
mérge velem ne legyen soha innen.
 
Bánatomat temetem, ne csodálkozz,
végre felenged a jég, meleget hoz
lassan a Nap, tüze perzseli szívem,
és viszi már a füledbe a hírem.
 
Bánatomat ma a vágyra cserélem,
vágtat a szél, vele vágtat a vérem,
karjaim őrzik a hajnali álmod,
versem igéz, puha dallama átfog.
 

Titusz újratöltve

Ha egyszer majd amott a vár fokánál
te újra átölelsz, s a mélybe hullunk,
ki mondja meg, ki volt a hős, ki meg nem,
mitől függ hát kies jövőnk, s a múltunk?
 
Ha Isztambulban kérdezik, te voltál,
ám Pestről nézve én valék a bátor,
de hogy ki mentett ott meg, és vajon mit,
dicsőségtől vagy épp a sorscsapástól?
 
Milyen jövőnek zálogát jelenti,
ha mások torkán ott a késnek éle,
a győzelem minő emelkedettség,

Sublót

Öreg vagyok ma már, akár a sublót,
fiókjaimban sok kacatra lelsz,
húzd csak ki bátran azt, ha bírja csuklód,
és nézz sötét mélyére, hogyha mersz.
 
Találsz te benne régi, nagy szerelmet,
kudarcot és megannyi vágyat is,
eltékozolt esélyt, reményt, türelmet,
és sorscsapást, mi szerteszét szakít.
 
Találsz te még tucatnyi félbe-álmot,
mit szürke reggelek zavartak el,
fohászkodást, tengernyi kínt, meg átkot,
amelyre sokszor senki sem figyelt.

Igék

A kulcsra zárt magány szobája mélyén
egy gondolat csupán mi hallható,
az önsajnálkozás bolond igéje
csak billeg egyre, mint a hintaló.
 
Nem látod már a fényeket se balgán,
könnyóceánon kis papírhajó,
mi tartja benned még talán a lelket,
miközben értelmetlen ott a szó.
 
Bezártad hát a Héttoronyba szíved,
de közben érzed, élni volna jó,
mégis borongva vágysz a zord sötétbe,
akár egy vérig sértett, torz egó.
 

Sára

Mert elunta már a Sára,
hogy titokban csókra várva
élje szürke életét,
hát kilépett ő a pástra,
csöppnyi lelkét fényre tárva
várta vágyón végzetét.
 
Ámde mindhiába tette,
rá se nézett rég epedve
lám azóta senki sem,
sűrűn hullott Sára könnye,
álmait a szél söpörte
át a szálló éveken.
 
Mert a sorsa úgy akarta,
elfogadta, bár titokban
hercegére várt, remélt,
ám eközben teltek évek,

Már-már

A napsütésben arcodon
tavasznak fénye játszik,
szemedben még a tél konok,
hideg magánya ásít,
felolvad lassan jégszíved,
vér járja át a tested,
csodálkozol, nem is hiszed,
de végig ezt kerested.
 
Repülni vágytál égbe fel,
a táguló magasba,
ahol világod átölel,
de mégis futni hagyna,
madárrajokkal szállani
a kéklő végtelenbe,
minthogyha minden édeni,
csodás varázslat lenne.
 

Bolondok bölcs dala

E csillagokkal álmodó,
keringő, forgó sárgolyó
az otthonom nekem,
e tájon érzem jól magam,
tudom, hogy minden rendbe van,
s a fű is megterem.
 
E földön alszom és kelek,
az én világom, oly kerek,
hogy az már gömbölyű,
lepényt eszek és horkolok,
vigyáznak rám az angyalok,
s az élet egyszerű.
 
E bolygó az, hol nagy hegyek,
lágy óceánok, tengerek
ölelnek engem át,
figyelnek rám és féltenek,

Tavaszi visszarévedés

Tavasznak áradó kizöldülése
fog át a tél után, kereng, lebegtet,
aztán elunja és egy libbenéssel
a ház mögötti kerti padra ültet.
 
De zsong agyamban még tovább is egyre,
kutatva járja át, mit is találna,
talán a nagy szerelmeket keresve
elringat álmodón a délutánba.
 
A régi képek újra elsuhannak,
tovább cipelve engem egy kicsit,
hinnék megint e bódító tavasznak,
de visszafog, nevetve mondja, csitt!
 

Variánsok

Angyalok ültek az est küszöbére,
játszani hívtak a mennybe megint,
testem az égbe, magasra cipelve,
vittek a fénynek a csarnokain.
 
Még sose láttam ilyet, kiabáltam,
vissza kerültem a földre ezért,
újra aludtam a régi szobámban,
mint ki elérte az ég peremét.
 
Másnap az est sietős-hamar eljött,
még alig érte az álom agyam,
furcsa neszek kerekedtek az éjből,
félve aludtam a karjaiban.
 
Ördögök álltak az éj kapujában,

Egy mongúz

A végtelenből tűnt elő
sziszegve, mégis lustán
az óriási elnyelő
a mérhetetlen pusztán.
 
Tekergett szinte lázasan,
a prédáját keresve,
felém kanyargott untalan
kövér, sikamlós teste.
 
Remegve, némán álltam ott,
már-már halálra váltan,
esélyem ím, aligha volt,
csupán mérgére vártam.
 
Ám akkor ott a semmiből
egy mongúz lépett közbe,
vad villámként előretört,
rátámadott a szörnyre.

Rózsa csókja

Hiába, elpirult a Rózsa,
hisz elcsattant a búcsúcsókja,
virult is ám miatta Pista,
s azt nagy sietve visszaadta.
 
Szaladt a házba égve Rózsa,
hová is lett a szűzi csókja,
elvitte azt a nyalka Pista,
szívét szerelme ostromolta.
 
Hová is rejtse Pista csókját,
hogy mások azt jaj, meg ne tudják,
ezért a párnájába dugta
és úgy tett, mintha már aludna.
 
De Pista büszke volt a csókra,
mit Rózsától kapott az útra,

Télutó

Hideg telünk csak áthatolt
e megveszett világon,
kemény, hegyes dárdája volt,
hisz azt akarta, fájjon.
 
És volt, ki bár magányosan
dacolt a szürkeséggel,
felfogni már szabályosan
nem tudta ép eszével.
 
Miközben még a sárga kór
csak egyre szedte vámját,
csupasz kezével hó alól
kaparta tűzifáját.
 
Fagyott rögön csorbult acél,
megannyi gödröt ástak,
de úgy gondolta, egyszer él,

A dombokon

A szó a szádon még üres
fogadkozásokat keres,
de már amott a dombokon
kopott kabát az irgalom.
 
Ott már a tél goromba úr,
nincs pengető és rajta húr
sem úgy feszül, mi mondaná,
hogy újra még, hogy van hová.
 
A hóra véred elcsorog,
tekinteted csak ácsorog,
reményed fáradt, tétova,
úgy mennél már, de nincs hova.
 
Kelet felől az ég hasad,
feszíti élni vágyadat,
szüléd még távolról figyel,

Ma végre úgy...

Ma végre úgy sütött rám a Nap,
hozott a lelkembe vágyakat,
ajkamra perzselő csókod is
rányomta, engem ez boldogít.
 
Kitette új ruhám, felveszem,
karodba így futok, cserfesen,
becézem arcodat, simítom,
kezed meg ott kutat arcomon.
 
Veled fog át az éj engemet,
bolond, ki ily gyönyört nem szeret,
felettünk holdsugár, elpirul,
csillagban fürdik és elgurul.
 

A szűk sikátoron

(András emlékére)
 
Egy szűk sikátoron haladsz,
feletted éj honol,
a csillagok kilátszanak
sötét felhők alól,
és titkaid már nincsenek,
belül nyitott a könyv,
kérges kezedre rácsepeg
szemedből némi könny.
 
A szűk sikátor messze vitt,
kilopta rég hited,
belülről semmi sem hevít,
becsaptad szívedet,
hazudtál önmagadnak is,
hogy ez csupán az út,
de csak beteg mámorba vitt,

B terv

Az út porából egy kavics
a messzeségbe koppan,
cipőm alatt a többi is
csikordul rá unottan,
nehéz kabátom foltjain
a varrás kezd szakadni,
zsebem lyukas, s az álmaim
között a lét falatnyi.
 
Bolyongok én a végtelen
ködével átfonódva,
úgy, mint kinek nem is lehet
e földön semmi dolga,
csupán kóborlok céltalan
a roncs világ traverzén,
kikezdte rég a vágyamat
egy ismeretlen örvény.
 

Márciusi biztató – a "Magyar tavasz" pályázat 2. helyezettje

 
Fehér az inge még, de vére festi majd,
körötte tiszta lég örömtüzet kavart,
Budára ment, holott a tette, tudta jól,
fejére szór hamut, nagyúr ha visszaszól.
A verse lázadó, uralkodói kegy
csupán a létezés, de már nem egyre megy,
ma lelke, lám, felül megannyi vár fokán,
előre, Sándorunk, a vágyaink után!
 

A vén csavargó

Csak fújja ősz haját a játszi szél,
arcán az árkok egyre rajzolódnak,
kopott, szakadt nadrágján nincsen él,
szeméből földi álmok rég kihunytak.
 
Ha néha kocsma ajtaján benyit,
halkan mesél a régi szép időkről,
kap érte pár pohár bort, s reggelig
megvédi lelkét józan ördögöktől.
 
Csak ténfereg, bolyong magányosan,
a létezés határain kerengve,
kevéske sorsa más kezébe van,
kemény, konok zárójelekbe téve.
 

Oldalak