Baranyi Imre blogja

A Hónap Verse - 2021. November

Ebben a hónapban engem B. Mihály Csilla Várakozás című verse vett le a lábamról egyediségével, dallamával, különleges varázsával.


B. MIHÁLY CSILLA: VÁRAKOZÁS

Korán terít az est a kerti fákra

hatalmas égi lepkeszárnyakat,
a Mérhetetlen csöndjeit kitárva
kering, amíg a fényre ráakad.

Egy lámpa gyúl, a föld alá sietnek 
a zebrapókok és egy gyászbogár,
kutyánk vonítva dől a nagy hidegnek,
s fülét hegyezve hosszan álldogál.

S az ember is, nagy álmok köntösébe
beburkolózva néz az égre fel,
megenyhítette pár göröngyös éve,
de hangja bátor, egyre énekel.

Minthogyha titkon minden várakozna
és úgy figyelne végtől-végekig,
akár a szív a nesztelen zajokra,
a láthatatlan Tél ha érkezik.

Talán egy angyal

Az arca ott maradt a régi nyárban,
varázsa lágyan átrepült az égen,
a fátyla elsodort a délutánban,
nem állt meg énnekem, hiába kértem.
 
Talán egy angyal énekelt felettem,
a hangja bűvölőn emelt magasba,
kicsalta tőlem éledő szerelmem,
s utána itt hagyott megint magamra.
 
Hiába álltam ott soká, az este
hamar leszállt, takarta bánatom,
de szívem égve-fájva őt kereste,
 
miközben elrepült az alkalom,

Rejtjelek

Látod, a fény ma az ördögöké lett,
újra sötét jön e napra megint,
halkul a vágy, vele halkul az élet,
arca beszürkül, elolvad a smink,
fogvacogásod a szélbe kihallik,
ringat az álmod amint utazol,
elvisz az éjben egészen a hídig,
onnan az út lefelé araszol.
 
Nincs maradásod, e föld kivetett már,
talpad alá parazsat kötözött,
indul az út, hol a végtelened vár,
fátyola leng a sötétje fölött,
fordul az ég, vele fordul a csillag,

Fogolycsere

Az éj sötét, a csillagok
magányosan ragyognak,
az ördögünk ma is lopott,
lelopta lám a Holdat,
levitte, pokla rejtekén
takarja rút lepellel,
de megfogadtam azt, hogy én,
kiállok érte csellel.
 
Dörömbölök nagy ajtaján,
kihívom én a hóra,
amíg kitart kemény csatánk,
te rátalálsz a Holdra,
megint ragyoghat újra fent,
nekem megérte, bárha
cserébe engemet cipelt
morogva katlanába.
 

Ez év...

Ez év, amelyre könnyeket
csepegtetett a bánat,
csokorba fogva lelkeket
dobott a túlvilágnak,
kitépte gyöngyvirágait
a büszke tölgyeseknek,
nyomán a fák kivágva mind
hamar halomba dőltek.
 
Ez év, amely csak olvadást
hozott a sarki jégre,
szmogot keverve hullt reánk
egünk, s tüdőnkbe érve
mi vért köhögve éltük át,
amint folyónkba dobva,
borongatón csorog le ránk
Tiszánk ciánja, mocska.
 

Varjúszó

Fázik az ág, vacogón didereg csak e téli világban,
nem melegít fel a Nap, beleszürkül a fellegeken túl
ebbe a jéghidegen karoló, fagyos elborulásba,
dermed a csend, belereccsen a tó jege, majd tovahalkul.
 
Ködszigorán csomagolva a táj belevész a homályba,
hallgat a lét, vele hallgat a lélek is elkomorodva,
várja a Nap sugarát, szeme réved a néhai nyárra,
ám csak a varjak üzennek, amint le-leszállnak a hóra.
 
Azt üzenik, ne feledd, ha a tél nem ölelne, mi lenne,

Éji förgeteg

Amott az ég alatt a fellegeknek
sötét az árnya, lassan úsznak át
a hegytetőn, amint felém görögnek,
borongva nézem áradó sorát. 
 
Vajon miből merítenek hatalmat,
hogy eltakarva mind a csillagot,
ez éjszakán vadul megostromolnak,
mutatva, hogy milyen parány vagyok?
 
Omolva egyre jönnek és dörögnek,
hiába mondanám; elég legyen!
Hatalmasok, nem adnak ők kegyelmet,
taposnak át hörögve mindenen.
 

Így is, úgy is

Ha volna még, mi visszahozna téged,
ezerszer áldanám a sorsomat,
a lényed áthatott, agyamba égett,
azóta szinte fáj a gondolat.
 
A félelem, ha nélküled halok meg,
megannyi hajnalon kijózanít,
a lelkemen szilánkjaid repednek,
fel is szakítva régi árkait.
 
Ha még az őszi szél felém sodorna,
belé remegne újra mindened,
a rendem érted égve, háborúzva
ezer darabra hullna szét neked.
 
Talán a szívem is belé repedne,

Útravaló

Repülj, repülj a téren és időn át,
utazz a végtelenbe, hogyha mersz,
ne hagyd a szárnyadat lefogni, hol jársz,
veled leszek, veled bolyong e vers.
 
Neked sorolja álmodó igéit,
beléd karol, ha fáradón remegsz,
vigyáz reád, ha ördögök kikezdik
a mélybe húzva majd a röptödet.
 
E vers, habár kicsit sután ügyetlen,
de benne van leírva mindenem,
e vers csupán a szélsodorta lelkem,
mi még veled kereng reménytelen.
 

Részeg a hóban

Mint aki részegen alszik a hóban,
arcra borulva a mámor után,
álma belengi a furcsa, valótlan,
jéghideg ágyon ez éji tusát.
 
Úgy feszülök meg a barna kereszten,
testemen át szögeket ver a lét,
hajnalodik, csupa semmis a minden,
számon a vér bugyog el szanaszét.
 
Még agyamon jeleket visz a múlás,
vissza nem ér üzenet soha már,
jégbe fagyottan az illata is más,
bomlik a lélek, a színe kopár.
 

Ma is

Eszembe jut ma is, ha gondolok rád,
amint a földre hullt a csipkeszoknyád,
ölelve lázas-édes éjszakánkon
az arcodon maradt az arcvonásom.
 
Ma is remegtetőn fog át az emlék,
akárha lenne vágtató öröklét,
ahogy velünk futott az éj gyönyörbe,
ezernyi csillag őrködött fölötte.
 
A vágyam itt belül ma is dörömböl,
kilépni nem tudok varázskörödből,
ha intenél, zsarátnokán az emlék,
ma lángra kapna és veled lobognék.
 

Őrangyalomhoz

Ma még kezem fogod, ma még velem szállsz,
az égen is vigyázol engemet,
lehűtsz, ha fűt a perzselő, beteg láz,
s emelsz, ha néha sorsom eltemet.
 
Ölelsz, mikor nagyon magányosan látsz,
letörlöd arcomat, ha könnyezem,
s ha kész vagyok tovább repülni, nem vársz,
reám ragyogsz, s elengeded kezem.
 
De ott lebegsz utána mindenemben,
kijózanítsz, ha részegeskedem,
figyelsz, terelsz megóvva, rendületlen,
olyankor újra megfogod kezem.
 

Egy tölgyhöz

Tövén avarteríték,
az ága meztelen,
ruhátlanul nekem szép,
e tölgy maradt velem
a téli éjszakákra,
amint rövid napok
között a szélben állva
remeg, de nem vacog.
 
E tölgy a mozdulatlan
feloldozás, a vágy,
az égre nyúlva, lágyan
a Holdcirógatás,
segít nekem maradni
a tél cudar fokán,
az ága közt maréknyi
reményt lehintve rám.
 
De majd, mikor tavasszal
kizöldül, ága int,

Ez év novemberén

Amott a tél a hegytetőn
leselkedik fehéren,
de még az ősz ma vakmerőn
Napot derít az égen,
a vállamon kicsit pihen,
utána dombokon száll,
terít a tájra hirtelen
ködöt, s szomorkodik már.
 
De tegnap épp esőt sodort
a fellegekben erre,
novemberén csak ő honol,
nem indul el semerre,
nyakamba ülve, nyirkosan
kereng-borong felettem,
a színeit varázsosan
keverve rendületlen.
 

Morzsanyomok

Zúgnak a szélben a meztelen ágak,
nincs menedék, sebesen fut az őz,
fent feketén kavarognak a varjak,
hallik, amint velük illan az ősz.
 
Már a napok szaporán rövidülnek,
hegy lehel arra hideg levegőt,
jelzi a lépteit onnan a télnek,
fagyba citálva a boldog időt.
 
Múlik az ősz, belesajdul a szívem,
hol van a fény, hova bújik a Nap,
morzsanyomát csipegetve szelíden
felszedik ím, fecsegő madarak.
 

Nevedre...

Nevedre újra dobbanok,
hiába volt az átok,
vihar, mi szerte szaggatott,
megölt, meg is gyalázott,
de pitvaromban ott maradt
szilánkod egy darabja,
amely megannyi év alatt
sosem hagyott magamra.
 
Nevedre újra szédülök,
a torkom elszorítja,
hiába vittek ördögök
a mélybe, rút pokolba,
hiába törte lelkemet
kezük tucatnyi részre,
nevedre bongva megremeg
s ma összeáll egészbe.
 

Tiltott szerelem

Hiába volt megannyi szó,
sután a mozdulatban
tanultam én, ölelni jó,
csodás, feloldhatatlan,
hiába mondta annyi hang;
vigyázz, nagyon megéget,
vakon tovább ölelt agyam
karom szorítva téged.
 
Hiába óvtak engem ők,
tudom, csupán irigység
beszélt belőlük; ezt a nőt
ölelni semmi kétség,
paráznaság, a bűn maga,
az ördög és a pokla,
ne menj feléje már soha,
hamar te lész a foglya.
 

Az ébredéssel

Sok év után ma végre jól aludtam,
az álmaimban úgy öleltem át,
miként akartam én a vágyaimban
ölelni őt, akár folyót a nád.
 
Ma végre könnyeden borult az álom
lehunyt szememre, mint az áradat,
velem szaladt e tünde délibábon,
mi több, egész ma hajnalig maradt.
 
A vágy vadul körötte úgy fonódott,
akárha láva törne épp ki most,
szerelmem éppen éji nászba torkollt,
de lám, ütött a vekkeróra, kopp.
 

Nyár fátyla

Még idelátszik a nyárnak a fátyla,
tűnik a hegy peremén kecsesen,
ám közeledve az ősz szuszogása
hallik a kertek alatt jegesen.
 
Fagy recsegése fogódzik az éjbe,
hajnali ködlepel omlik alant,
búsul a rímfaragónak a verse,
könnybe bicsaklik alatta a lant.
 
Szélsusogásban a fák kopaszodnak,
erdei útra telepszik a csend,
kémleli, várja, mit is hoz a holnap,
még a fülében a nyár dala cseng.
 

Megbékülés

Leült az ősz, a kerti kispadon vár,
mellé telepszek én ma szótlanul,
merengve, kérdve, merre tűnt a víg nyár,
a gesztenyét, mi rőt avarra hull.
 
Mi lassan elfogadjuk íme egymást,
kicsit talán a sors közelre hoz,
kacérkodunk a létezés porondján,
de már a ráncainkon ősz motoz.
 
Kapaszkodunk a lét fehér hajába,
kapaszkodik belénk ezernyi múlt,
de majd a tél behinti nemsokára
a sorsaink, hiába, nincs kiút.
 

Oldalak