Baranyi Imre blogja

Új tavasz

Úgy néz ki, végre új tavasz
leselkedik a hó alatt,
madársereglet egybegyűl,
s repülnek ím körös-körül,
a fákra fények hullanak,
egymásba ér kelet, s nyugat,
alvó barázdáik között,
magokba élet költözött,
belengi léted tiszta lég,
csak újra merj akarni még,
csak most az egyszer állj oda,
hol a szabadság dallama
egy új világot szolmizál,
hol nem lesz többé fagyhalál,
a szerzésvágy nem ül felül
agyadban oly kegyetlenül,

Szárnyas angyalok

A hófehér világra száll az est,
fölötte gyúlnak tünde csillagok,
ilyen csodás varázst vajon ki fest,
de jó, hogy élek és hogy itt vagyok.
 
E földi béke rólad álmodik,
emléked itt dereng a fák között,
letűnt szerelmünk még most is hevít,
de kár, hogy már az égbe költözött.
 
Magával vitte féltett kincsemet,
nem adtam én, de jaj, kitépte azt,
az égbe vitte lángoló szíved,
és télre változott a szép tavasz.
 

Kávéfőzők dala

Mivé silányul itt e régi hősi nap,
ma már mi nem fogunk Budán pecsét alatt,
raboskodó rabunk miatt a hídon át
a rend elébe állni ott a vár fokán?
 
Az álmok ím az ördögé, nem is felé,
csak úgy belül morogjuk azt ezerfelé,
s ha majd elül körül megannyi bánatunk,
mi akkor újra változunk, s kezet fogunk?
 
De mindenünk a nemzeté, sietve még
a végzetünk elé, akár a birka nép
csoportosan megyünk bolond halálba mind,

Az én...

Az én szívem nagyon kicsinyke,
nem üt belül még akkorát,
meg is rettenjen bárki tőle,
de már növesztem pitvarát.
 
Az én hangom még jaj, de vékony,
tudom, nem hallja senki meg,
de már tanulgatom nagyon, hogy
fel én miként üvölthetek.
 
Az én karom bár vézna, s gyenge,
nem is bír még egy kardot el,
holnapra kész az ütközetre,
csatába menni, hogyha kell.
 
Az én eszem nagyon veszélyes,
tudják is ezt a burkusok,

Farsangi éjjelen – A Balassi-strófa verseny 3. helyezettje

Farsangi éjjelen
 
Kereng a karnevál, javában áll a bál, forognak ím a párok.
Köröttem táncosok, én arra gondolok, hogy nem hiába várok.
Elém lépsz könnyeden, ölelsz szerelmesen, szívedre én vigyázok.
 
Hullámzik a tömeg, de én immár veled kapaszkodok csak egyre.
Szemedből csillogás, érzéki villanás néz vissza a szemembe.
Ölellek boldogan, az éjfél messze van, vigadjunk mindörökre.
 
Csodás e forgatag, kezed kezembe add, járd még velem a táncot.

Búfelejtő

Fehér ruhája átdereng 
a tél hideg ködén,
talán csak az maradt nekem,
hogy elfelejtsem én,
ne gondoljak ma vissza rá,
akár a szélvihar
sodorjam emlékét tova,
mely mindent felkavar.
 
Menyasszonyom volt délelőtt,
de már ma délután,
előlem elfutott, s szívem
magával vitte, lám
azóta más utat keres,
feledni nem tudom,
borospincémben űzöm el
tengernyi bánatom.
 

Éji búsongás

Az éjben úszik bánatom,
körötte csend honol,
agyamban lüktető erek
és némi alkohol,
merengek búsan, egymagam
és azt találgatom,
vajon miért szerettelek,
olyan nagyon nagyon.
 
Ha majd a szél még visszahoz
belőled egy mosolyt,
kötél lesz az csak torkomon,
mi már halálra fojt,
hiányod tépi húsomat,
csak döngetem falad,
lázas vagyok, s fagyoskodom
az éji ég alatt.
 

Ismeretlen szerző

Lehet, hogy a világ sora
már végig meg van írva,
te vagy csupán szorgalmasan
a leghűbb olvasója.
 
Kíváncsian lapozgatod
a napjait a könyvnek,
amelyek engedelmesen,
lazán tovább pörögnek.
 
Előre mennél vakmerőn,
de lám, nincs semmi rajta,
pedig csak eltitkolja még
a láthatatlan tinta.
 
És visszanézni sem tudod,
a rég elmúlt napoknak
sorai és a képei
már elhomályosultak.
 

Az út szélén

Kihűlt a tested, álmodik,
a fényt akarja újra,
belül szeretne még kicsit
a kölcsönéből vissza,
de már a vágy sem élteti,
csak imbolyog előre,
amíg végül rá nem talál,
egy még szerethetőre.
 
Agyadban már a gondolat
csak szaggatottan sejlik,
kihullott összes szemfogad,
és mindened jelentik,
arcodra írva kínokat
mohó pribék kutatja,
kiválogatja múltadat,
zömét szemétre dobva.
 

Sodródva

Úgy nincs kedvem nekem ma bölcset írni,
okoskodásra vágyam nem maradt,
szerelmesen szeretnék csak hevülni,
amíg megfogható a pillanat.
 
Ma nem szeretnék semmit elmesélni,
csupán a csöndben révedeznék én,
nem adnám meg magam ma holmi nyűgnek,
csak álmodoznék rólad könnyedén.
 
Ha nem motozna itt belül a bánat,
letenném súlyos hátizsákomat,
és énekelve ballagnék utánad,
mutass nekem követhető utat.
 

Vesszőfutás

Nyakadban ócska sáladon
sziszegve szúr a szél,
hová futsz még e hajnalon,
hisz ott is majd elér,
hová teszed kabátodat,
ha már le sem veted,
hiszen ki téged elfogad,
ma még nem ismered.
 
Talán születni sem fog egy
olyasmi balga lény,
ki tűri átkos kedvedet,
és nem harap beléd,
akit ha éjjel mész oda,
te még ébren találsz,
ki oldja majd rossz kedvedet,
viselve száz hibád.
 

Őszi-esti elégia – Az elégiaverseny 2. helyezettje

 
Már tovatéved a nyár, melegét elegyíti esőkkel,
bús mosolyát követő széllel a búzamezőn.
Itt van az ősz, vele dús levelét eleresztik az ágak,
és hazatérnek a darvak feleselve ma fönn.
Még idehallik a bő aratásnak az ünnepi tánca,
ropnak az ifjak a párjuk derekát ölelőn.
Boldogan éjjeli fényre repülnek a gyors bogarak már,
kergetik álmaikat, féktelenül zizegők.
 
Régi dalok kerekednek, a szél berepíti szobádba
távoli, lágy ütemét még, de az álom elért
és lecsukódik a pilla, a falra a Hold bekacsingat,
fénye remegve kirajzolja a fák levelét.
Csend ül a rétre, homály fedi végül az éji zsivajt már,
néha beszól a kuvik furcsa beszéde, te még
hallani véled a távoli zajt, mielőtt jön az álom
lelked a lét peremén vár, azután tovalép.
 

Te légy

Te oltsd a szomjam újra még,
neked repülni semmiség,
begyedben hozz nekem vizet,
az isten érte megfizet.
 
Te küldj szememre álmokat,
hibátlan égi táltosat,
a lázam éget, hűtsd le azt,
sebemre tégy ma gyógytapaszt.
 
Te húzz az égre fényeket,
emelj fölé, ahogy lehet,
vigyél el engem messzire,
s taszíts le majd a semmibe.
 
Te légy az én szerelmesem,
simítsd az arcom csendesen,

A halász dala

A vízen úszó hordalék csak gyűlik,
elállja már a szűkös hídlyukat,
a csónakom nem ér el jó falunkig,
nem tud kerülni nejlonhalmokat.
 
Jaj kedvesem, hogyan jutok tehozzád,
nem férek át a kis fahíd alatt,
mi lesz velünk, ha több ezer félnótás,
folyónkba dobja mind a zsákokat.
 
Azontúl önt belé akár ciánt is,
megannyi haltetem sodródik ím,
mi lesz velünk, ha nem fogunk ki semmit,
halászból bujdosók leszünk megint?
 

Angyalka

Emlékszel még,
hogyan szólt rég
parányi csengője,
az volt a szép,
bennünk a lét
megremegett bele.
 
Terülve szét,
fenyőnk díszét
forgatta meg tűnőn,
a fénye még,
akár a jég,
csillant a gömbökön.
 
Futott tova,
de illata
fenyőnek ága volt,
az éjszaka,
mint egy csoda,
szívünkön áthatolt.
 
Csilingelő
dalába szőtt
tündéri álmokat,

A mezei pocok dala

Keringsz fölöttem, mint aki
a prédájára várva
hasítja szét a kék eget
nappalra, s éjszakára,
lecsapnál rám, ha sejtenéd,
melyik bokorba bújtam,
fészkedbe vinnél engemet
a karmaidba, holtan.
 
De látod, én még itt vagyok,
lentről nagyon figyellek,
olyan vagy innen, mint sötét,
kérlelhetetlen felleg,
szakítanám a szárnyadat,
te föl ne is repülhess,
csőröd se legyen már soha
a véreimtől véres.
 

Tavaszváró

Már az időnek
szürke szakálla
söpri a földet,
úgy telik el,
még ideülve
hogyha lehetne
súgna mesét, de
mennie kell.
 
Indulatában
még nekitámad,
csonka reményén
rádidereg,
szórja a fényét,
égei kékjét
festi a tájra,
télbe siet.
 
Húzza az ágat,
hótakarója
őrzi a földet,
félti nagyon,
benne a magvak
álmai nyúlnak

Emlékpakolgató

Ma itt ülök csupán magam
az esti félhomályban,
kinek megannyi dolga van,
mutatva őszre váltan,
a lomjaim pakolgatom,
a rég megunt meséket,
matatva fent a polcomon,
csak ócska semmiségek.
 
Csupán elúszó képzetek
egy omladó szorosban,
kiszolgálták a létüket,
csak imbolyognak ottan,
e félretett, fakó cihák
sután csak ácsorognak,
bezárva szűk bejáratát
a néma hegyszorosnak.
 

Üzenet az égbe

(Böröndi Tamás emlékére)
 
Te őserő, te lendület,
te mérhetetlen jóság,
én már azt hittem, hogy te vagy
az örökkévalóság,
bár nem könnyen adtad magad,
a túlerő legyőzött,
a rád támadó rút halál
a léttel kergetőzött.
 
Szerepeid közt tétován
és némán válogatva
idézem újra arcodat
töprengőn, ácsorogva,
eszembe jutnak díszletek,
mit épített az álmod,
de íme köztük elveszett,

Indulóban

Kertedben állok, hallgatok,
már örök adósod vagyok,
virágaidból tépek.
Csokornyi jó hírt szaggatok,
kezemnek súlya visszafog
még átölelni téged.
 
Virágod szélbe szórom el,
pedig te vagy ki megfelel
hóbortos álmaimnak.
Csókjaink lengve folynak el,
megint a hajnal oly közel,
fényei áttolulnak.
 
Borostás arcom arcodon
keresi ízét vad-mohón
nyelved igézetének.
Ölellek még a pamlagon

Oldalak