Csilla blogja

Részlet

 
 
Didergő hajnal
szívet kísértő
mosolyra ébredt,
ingyen kimért ő
 
márvány ajakra
álmatlan csókot,
tüzes szavakkal
becézni volt ok;
 
eggyé forrt lelkünk
felsírt, míg mézlett
aranyló létben
minden kis részlet.
 
 
 
 
 
 

Az ösvény

 
 
- Hova lépsz, ha a néma sikoly-patakok
sodra elönti az ösvényt?
- Idebent van az út, vele megmaradok,
rajta csatám ha van, önként!
 
- Mire vársz, amikor cselekedni muszáj,
 s démoni őrfal a torlasz?
- Csak a csendre belül, szava, hangja sugár,
fény, amit - érzed-e? - hordasz!
 
- Akarat kapuját kinyitod szabadon? 
- Szívem a kulcs, beleszőtték
regulám, igazát soha nem tagadom,
dönteni kész felelősség.
 

Figyelem fonalán

 
 
Kikapartam a gesztenye húsát,
ne legyél te ma ennyire bús, szád
kanyarintsa mosolyra a létet,
ne dühödj, a kezed le nem égett!
 
Hova tetted az isteni pálcát?
A figyelmedet, ők ha kijátsszák,
hatalomra kerülnek a bűnök,
amit égve, de kergetek, űzök.
 
Falatozz, ugye édes a termés?
Viharok szele zúzta, de szedd még
hamuból ki, ha láng tüze gyújtja,
de ne esztelenül tegyed újra.
 

Április

 
 
Erőre kapva lenge szárnyon
fenyőre száll a gyors, bohó
rigó, a méhek méze bársony,
illatok kelyhén bókoló.
 
Dalos nyitányok, ékes tárlat,
kedélyünk fája zsendülő,
ma fény karolja át a tájat,
akár fiát a jó szülő.
 
Üdén virágzó tarkabarka 
világunk, mint egy költemény
az élet nyelvén elszavalva;
vajon ki voltam benne én?
 
 
 
 
 

Bonviván

 
 
Ritka rosta mind a két likán
áttekintek, édes bonviván,
szép mosolyba bújtatott, ravasz
szólamod hány szívet megvajaz…
 
Hős szerelmes, játszi stílusod
lábaimról le nem dönt, tudod,
könnyed álom vagy, ki szót hímez,
ámde nékem nyegle, felszínes,
 
túl sekélyes minden válaszod,
más fejét tán elcsavarhatod
bőkezűen, arra nincs panasz,
hódolód mégis magad maradsz.
 
 
 

Sóhajok éje

 
 
Sóhajokkal merted teli az éjszakát,
karjaidba vetted, és úgy is adtad át,
mint egy nehéz ékszert, és úgy, mintha ennél
nem volna nagyobb kincs, amit rejtegetnél.
 
Megláttam szemedben akkor azt a foglyot,
aki önmagától rettegve beomlott
tornyában árnyékként állt, mint cella őre,
kényelmetlen ingben, verítékben főve.
 
Tíz éve lassan már, hogy én vigyázok rád,
feltörlöm naponta a lázálmok porát,

Gecsemáné

 
 
Látod, Uram, lassan bealkonyul, 
s ha az esti óra vaksötétté dermed, 
ijedt neszek súlya vállamra hull,
baljós árnyak bennem iszony-tanyát vernek.
 
Magány szuszog az Olajfák hegyén,
torkomban keserű, fájó ima ébred,
tövissé lesz a haldokló remény;
nem értem nyelvét az emberi beszédnek.
 
Sehol se vagy. Égi kapud zárva.
Tüzes igék lógnak a vérző ágakon.
Nem tudom még hány óra van hátra.

Este a sírkertben

 
 
Az ég függönye rojtos széllel
szürkébe hajlik; mellém lépdel
elcsigázottan, s szól az este
a kihalt úton, kedvem nyesve:
 
feketét öltött szíved gyászol?
Fehér csokrodat gerberából
kötötted össze jó erősen,
édesapád a temetőben
 
nem vár, a sírnak csukva szája,
beszélhetsz hozzá, mindhiába,
hiszed, hogy hangját hallod, talán
pergő könnyed az, szíved falán.
 
Lát és fülel az öreg bagoly,

Fénylő partokon

 
 
Érezlek bár, de el nem érlek,
karomba hulló messzeségek
álmát ringatom.
 
Szélfútta porszem lettem újra,
a mindenséggel összebújva
fénylő partokon
 
várlak úgy, mintha jöttöd volna
hullámok mélyét jelző bója, 
fárosz, őrtorony.
 
Örvénylő vágyak vére csöppen,
időtlen csendbe töltöm, s közben
lelkem foltozom
 
ezredév óta ébren, talpon,
néha lépteid neszét hallom

Spiritusz

 
 
Éltető nyárról álmodunk telente,
- ragyogó fényű hernyó-, pókselyembe
öltözött kedvről, ölelő melegről -,
fagyhámot tűrve, türelmet teremve.
 
Ünneplő lángról, mi bármit megolvaszt,
hiába mélyül mínusztól a horpasz,
folyton nekifut bennünk a spiritusz,
kitartó erő, és napfényre szomjas.
 
 
 
 

Egy farizeus virágvasárnapja

 
 
Ma romba dőlni látom minden álmomat,
kitárt karokkal égre nézek: nem sirat;
talán levette rólam rég a szép szemét,
mert tudja éltem összes apró részletét.
 
Lehet, hogy egymagam hagyott, az út fele
lejárva, kéne máris egy cipőcsere,
lelombozódva állok, hitem pár garas,
csak most ne hagyja számat el jaj és panasz!
 
Ó, add, ne lássam borzadalmak mélyeit,
s ha látni hagytad, mondd el, hogy mi végre, s mit

Napfiak

 
 
Hajnalok álma felém röppen, akár a remény,
pengeti szívemet újból, zöld kikelet-koszorúból
nyerte dalát, diadém csillan a béke hegyén,
ébredezők köre unszol: látni tanulj a Napúrtól!
 
Jöjj ide, vesd le sarud! Fényköpenyébe tanúd
most beborít, s ha feléled tűz hite, bármire képes,
mert odabent a kaput láng szava nyitja, napút
gyermeke, homlokod - érzed? - hordja az ősi pecsétet.
 
Lét ura, őre örül, tiszta fehérre köpül

A dölyf

 
Fut a dölyf a pusztán minden irányba,
nem kergetik, útját senki nem állja,
pöffeszkedő pózban szél hátára ül,
ő lett az úr itt már egyes egyedül.
 
Homokból épít fel díszes palotát,
ha összedől, másnap újra nekilát,
port szórni szemünkbe, csak arra való,
a reggeltől estig tartó dáridó.
 
Nem köti igaz szó, s akármilyen gyors,
hasztalan él az, kit nem érlel a sors,
semmire nincs gondja, vihar a szava,

Egyszerűen mondva

 
 
Tudd, hogy a félszek, és rettegett
vég, ami benned kedvet szegett,
csak a jövőbe vetítve éled,
gyengévé téve téged.
 
Most, a mában, mint részként egész,
jelen vagy, lényed már tettre kész,
bátorrá lenni rendelt a sorsod,
élteddel fényt kell hoznod.
 
Tudom, hogy néha őrült nehéz,
de előbb-utóbb mind szembenéz
önmagával, ki emberként szolga,
s Istennek arcát hordja.
 
 
 

Délután

 
Esőbe bújva jött a délután,
szitáló csendje négy után puhán
karon fogott, s már vitt az útra ki,
mogorva szél fújt, északi.
 
Bejártuk együtt azt a kis teret,
ahol tavaly pár sértő szó esett
a dolgainkról, és arról, amit
az eljövendő megtanít,
 
hiszen tudom, hogy bár a szó szabad,
következmények nélkül nem marad,
s a múltba hulló tetteink belül
beérnek, rájuk fény derül.
 
A délután, mint szürkülő barát,

Mégis elhiszem

 
Csendem ringat el, fáradt nappalok
árnyát járva is tőletek lopok
csöppnyi kis mosolyt, álmot, emberek!
Szívre röppenő tűnő perceket;
 
és ti mégis úgy nyargaltok tova,
mintha nem másban volna otthona
arcotoknak; vagy szűkmarkú a vágy,
s adni képtelen tiszta önmagát?
 
Mégis elhiszem, egyszer rám nyitod
ajtómat, talán, sárga nárciszok
illatát hozod, átnyújtod nekem,
hogy szemed, szemem egymásból egyen.
 

Suttogó

 
Néha úgy elfog a pánik,
hangja, tanácsa hiányzik,
csonka darabjai folynak
síri sötéten a Holdnak.
 
Futni szeretne a lélek,
megszabadulni ma végleg
forma csalóka ködétől,
s nézni, amint fala szétdől.
 
Ám, ha szemét felidézem,
fénye kigyullad enyémben
cseppnyi időbe bezárva,
édeni csend a hazája,
 
s mintha e testbe lopózna
lénye, tanítva a jóra
súgja, hogy életem éljem

A pajtában

(ujjgyakorlat)
 
Valamikor, hét lehettem,
nagyanyámmal édes ketten
hátramentünk, s mondta, jól van,
dolgot kapsz az istállóban.
 
Megkötöm a tehén farkát,
te megfejed, ezt a tarkát,
és mielőtt még otthagyott,
mutatta a mozdulatot:
 
két ujjra fogd, és hüvelykkel
préseled csak, nyomni nem kell,
határozott legyél, s gyöngéd,
ne ráncigáld szegény tőgyét!
 
S már szaladt is tyúkot zárni,

Melegedő

 
 
Hogy reszketsz! - betakarlak.
Enyhe fényt szűr az ablak,
sugarán bomlik kedvünk.
Kockásplédet terítek
hátadra, most szelídek
a napok. Érnek bennünk.
 
Teádat melegítem,
csak mézzel, citrom nincsen,
és két csepp propolisszal.
Te nézel, én mesélek
míg főzöm az ebédet.
Gőze a bőrbe irdal.
 
Duruzsol, búg a kályha,
fellobban élet lángja,
átölel nyurga fénye.

Oldalak