Tüzet csiholó éjszakában
lobbanni bátor tiszta vágyam,
táplálja lelkem, míg e katlan
idebenn izzik, szikra pattan.
Tombol a lázam, menni kéne,
nyergelj, és indulj, nézz az égre!
Leszek a szemed, csillagfényű,
köröttünk csendes még a szérű.
Táltosom, ménem, parázs éjben
lángoló szívem el kell égjen!
Vágtass, ahogy tudsz, suttogásom
erőt ad, hogyha hív az álom.
Át kell jutnunk az erdőn, szépem,
hamis karámból szökve, ébren;
hajnalfényt ringat ott a távol,
ihatunk még ma hűs tavából.
Fényt szitál a lenge nyárban
szellő tánca lombok zöldjén,
szárnyak nélkül köztük jártam,
odafent, a tündék földjén.
Szellő tánca lombok zöldjén,
ringó ágon röpke neszek
odafent, a tündék földjén,
gondolatnyi porszem lebeg.
Ringó ágon röpke neszek,
kacaj csendül, szívnek balzsam,
gondolatnyi porszem lebeg,
s átölel egy könnyű dallam.
Kacaj csendül, szívnek balzsam,
fényt szitál a lenge nyárban.
s átölel egy könnyű dallam:
Forrás hűsén akkor hajnal éledt,
mikor fényben tündökölni Téged
megláttalak, sugarán a Napnak,
mentem volna veled, hogyha hagynak!
De a szó, mit térdre esve vártam,
elmaradt, mert így, halálra váltan,
szárnyak nélkül nem teremt a lélek;
gondolatnyi vágy, parányi félszek
összezárva tenyeremben, mintha
ott volna az élet összes titka!
Mosolyogtál, és könnyeid tükre
vigyázóm lett akkor, mindörökre.