Csilla blogja

Isten áldjon!

 
Megvárni nem volt módod,
nem kellett volna óvnod
se bútól, sem panasztól,
remélem, nem haragszol.
 
Hű szíved Isten áldja,
elégett, mint a máglya,
siettem, úgy találtam
halálos, mély halálban.
 
Nem szóltál, nem jajongtál,
jó voltál, jobb a jobbnál,
tested már rég a földé,
szeretlek mindörökké!
 
 

Erdély

(Honvágy)
 
Távolodnak, egyre távolodnak
már az otthon bűvös bércei,
s híja van még jócskán pár dolognak,
mely a lelket edzi, vértezi.
 
Új utakra mintha nem találna
itt az ember, máshogy méreget,
port vegyít el egyszerű dalába,
rácsepegtet emlékképeket.
 
Messze néz, ha zúg az ég haragja,
s látva érti csak meg önmagát.
Fáj e táj, ha lusta szél faragja,
s hogyha hív az otthagyott barát.
 

A sztár

 
A percre még emlékezem,
nyugodt volt és komoly;
nekem, bár ültem székemen,
jutott egy félmosoly.
 
Körötted nyüzsgő áradat,
a sztárok így teszik,
egóra gyúrnak álmatag,
s nem érnek Istenig.
 
A mellkasod dagad ma is,
ha osztod versedet,
és rettegsz, hogy szavad hamis,
s légvárad eltemet.
 
Fényed csak önzőn emberi,
ne félj, ha megreped;
de hogy tudjam felejteni

Nyár a parton

 
Mint egy óriás harang, kolompol,
észveszejtve zúg a nyár a fák felett,
hangja szétfut itt, a partokon, hol
álom és való határa átrepedt.
 
Porrá bont a perc, s homokszemekre,
bőrömön parázs a fény, de játszi lágy,
csókjaiddal oltsd, ruhád levetve
jöjj, miénk a föld, e múló nászi ágy.
 

Nápoly

(Itt minden...)
 
A nap, ha lángját utcakőre hinti,
felnyalja, söpri  harsány hangzavar.
Itt minden él és természet szerinti,
a szín, a dallam arcátlan-pazar.
 
Mosott ruháknak lengő illatában
az égre nyúlnak málló házsorok,
bár terhesek száz gonddal mindahányan,
pulzáló szívük mégsem háborog.
 
Itt jól van úgy, ahogy van éppen minden,
míg Pulcinella mandolinja peng,
a félszen túl s a vén halálon innen

Eső után

 
Lassan kitáncol már a lomb közül
a napsugár, a sárgabőrű fény,
mezítlábas gyerek csapong, örül
a kert alatti rét kövér füvén.
 
Szurokhajából szél köt új csomót,
repíti, rázza, bőszen lengeti,
rá visszaint a nád, a fűzbozót. 
a szárba szökkent búza, s tengeri.
 
Előkotor zsebéből száz csodát,
van ott kavics, rugó, parittya, drót,
a zöld esőtócsára rábocsát
és útnak indít egy papírhajót.
 

Lassan

 
Lassan lecsordogál az est homálya,
s szívünkből újra enni, inni kér,
úgy ring a kertünk, álmait dobálja,
felhőket borzol szét a lomha szél,
 
de hangja nincs, a béke csendje rajta,
a port a padról mégis felveri;
öreg kutyám fejét ölembe hajtja,
bizalma gyógyír, s több mint emberi.
 
Miért kaphattam ezt a nagy kegyelmet,
hogy élhetek, s szeretni itt vagyok?
Az éj a loncnak illatán elernyed,
s fülembe súgnak messzi csillagok.

Most élni kell

 
Most élni kell, mint rózsán büszke lángpír,
álmodni, s nyílni fájó véreset, 
mint vén, akit halálos perce rábír
megtenni még, amit tud és lehet.
 
Vigyázz, a szó, ha mézes-mázas ajkú,
azon van, hogy nagy és merész legyen,
s hogy létrejöjjön egy tudatlan alku,
személytelen románc, hamis jelen.
 
De nincs hiába semmiféle játszma,
ha érlel, arcunk színét tárja ki.
És élni kell, egymásra is vigyázva,

Sebvers

 
A szó ezernyi sebbe mélyül,
s kotor magának fészkeket;
az fáj, amit kimondasz végül,
vagy az, mit érzek s észlelek?
 
Lehűlt a város, nyurga álmok
szaladnak szét a házfalon;
ne félj, utadból  félreállok,
s helyem, bár nincsen, átadom.
 
De tollamat, ha fénybe mártom,
a csillogása nem kísért;
én nem tudom ma sem, barátom,
ki volt a vétkes, és miért.
 
 

Pőreségem

 
Karjaid közt játszva megfürödtem,
pőreségem mégsem szűzies,
hogyha bántok, hangomon dühödten
ördög szól, s az ó-barokk tükörben
zöld szemem kicsiny résén kiles.
 
Majd elárvult csend nyüszít a szájon,
vak sötétje rajtam átcsorog,
lenne bár e pillanat-magányom
tisztulásra érdemes, hogy fájjon
minden vágyba gyúrt sár és mocsok.
 
Mert a lelkem néha lepke, szárnya
alvó álmait magára zárja,
ring a semmin, míg belé fakul.

Mint a kertek

 
Jó reményem holt papíron
napba sírom, fénnyel írom
önmagamhoz szólva nektek:
élni úgy kell, mint a kertek.
 
Mindig talpon, frissen, ébren,
csend-virágzó békességben,
hogyha erre jár a Gazda,
keblét büszkeség dagassza.
 
Mert tiéd a sorsa félig,
s majd gyümölcsödet, ha érik,
őz-szelíden s eltökélve
ejtsd az éhezők ölébe.
 
S hogyha kedved télbe fárad,
vagy vihar zúg, törve ágad,

Idill

 
Ma jól vagyok, elszunnyadok
fényes bogárszemedben,
s mint hőre lágyuló napok,
tüzétől átmelegszem.
 
Már zöld a lomb, a lét-porond 
pörögve zeng alattunk,
hanyatt a fűben, két bolond,
kolompol szív-harangunk.
 
Idő, ha van, most gondtalan,
órái szétszaladnak,
szeretsz, s veled tudom magam  
nagyon boldog-szabadnak.
 
 

Magyar tavasz

 
Dalold csak himnuszát az új tavasznak,
bomló rügyeknek édes illatát!
A percek ujjongón elénk szaladnak,
az égen mennyek fénye villan át.
 
Mert minden most azért van, hogy szeressen,
és kész fejét öledbe hajtani.
A szó, az eskü tiszta és szegetlen:
megtartatásunk felkent papjai.
 
Magyar tavasz, erő, való, igazság, 
enyém maradsz, s tiéd örökre én,
bár Szépbe-szőtt hitünket elvitatják
 

Földalatti

 
Robog velünk a metró, földalatti,
sötét zörögve. Ólmos éjszekér.
Az ember kész tömeggé földagadni,
ha ajtó pattan, s cseppnyi fényt remél.
 
A cél felé sietne hömpölyögve,
de ócska sablonokban járatos:
egykedvűen legyint a sok könyökre,
s ki útját állja, arra rátapos.
 
És úgy tolakszik, közben elfelejti,
hogy élte fogy, s nem nő e poklon új.
Hol szemzugokban sem maradt semennyi
melegség, ott magad kell boldogulj.
 

A nagybányai állomáson

 
Milyen bozontos furcsaság e reggel,
kávékat tölt kíváncsi, nagy szemekkel.
Ködökre guggol még a Morgó* alja,
az érkezőt hunyorgó csend fogadja.
 
A szót a csend úsztatja, égre nyújtja,
majd elteríti, mert gyarapszik súlya.
A várótermi vérző padsoroknak
úgy ráng a testük, szinte haldokolnak.
 
Beront a fény, a ráncokat vasalja,
s leválik szívem sorvadó darabja.
Indulnék, érzem, testemből kinőttem,

A gyerek

 
Gyerek, ki jó szülőjét hátrahagyva
mereng az apró csillagokra fel,
dalolni vágy, de sápadt cérnahangja
nyugalmas ritmust csak nyafogva lel.
 
Hová sietsz a lágy, varázsos ölből,
szaladni túl az Óperencián?
Ott kint az ostobák haragja bömböl,
s te gyöngeség, törékeny encián,
 
úgy nyílj, lassacskán, sziklaszirt mohákon
világosságra is fogékonyan,
mint csendbe ágyazódott büszke álom,
 
felvértezetten megtudod, hogyan.

Te, ember!

 
Te, ember, hogyha felfednéd magad,
mit rejt az elméd és a gyenge szíved,
rettensz, hogy élted, kincsed elveszíted,
mint bimbót őrzöd, s félsz, hogy szétfakad.
 
Úgy tornyosulsz e kis világ felett,
akár a gyermek, játékának őre,
máskor szorongva hullsz az utcakőre,
mint mennyekből kitúrt, alávetett.
 
És átkozódsz, kiért, miért e semmi?
Hordozva kellene kiérdemelni
a jót, a fényt, virágzó boldogan.
 

Ézsaiás

 
Azóta hívsz és emlékszel nevemre,
mikor még jó anyámnak méhe ringatott.
Nem volt, ki Tőled vissza- s elperelne,
neked születtem. Féltem, vágytam is karod.
 
Megtisztítottál, s mint parázs az ajkon,
szavam pirít, ítéleted zsong nyelvemen:
nem engedem, hogy népem megtagadjon,
pusztuljatok, ha pártot üttök ellenem!
 
Nyilam legyél, igazság hordozója,
megromlott szíveteknek férgét tépve ki!
Mosdj meg, sietve menj a nagy folyóra

Február

 
A kertek alja gyapjas,
megduzzadt hógolyó,
pacsirta áll egy ágon,
jövőnket jósoló.
 
A csőre összefagyva, 
úgy alszik, szinte fél,
hogy nem virrad fel újra,
utolsó lesz e tél.
 
Ritkábban szólok én is,
hangomban nincs szigor,
ritkábban, csendesebben,
s meggondolom, mikor.
 
Mint vendég, hogyha indul,
szemem már messze néz;
hogy elkísérj daloddal,
ébredj, kicsiny zenész!

São Roque

 
Az apró város minden porcikája
hullámverések ritmusán dobog,
mohás tüdővel vágyait zihálja;
a szó, a testes portugál borok
úgy folynak szét s tovább az utcakőre,
mint ébredés utáni kába álom,
a fény előtör, s házfalakra dőlve 
hosszan mereng el életen, halálon.
 
Egy egyszerű ének csapong merészen,
körém fonódik, hív, a partra vonz,
fiúcska áll a könnyű, déli szélben,
gitáron játszik, sír, az arca bronz.

Oldalak