Csilla blogja

São Roque

 
Az apró város minden porcikája
hullámverések ritmusán dobog,
mohás tüdővel vágyait zihálja;
a szó, a testes portugál borok
úgy folynak szét s tovább az utcakőre,
mint ébredés utáni kába álom,
a fény előtör, s házfalakra dőlve 
hosszan mereng el életen, halálon.
 
Egy egyszerű ének csapong merészen,
körém fonódik, hív, a partra vonz,
fiúcska áll a könnyű, déli szélben,
gitáron játszik, sír, az arca bronz.

Kati mama

 
Nyolcvan felé járt, apró termetére
leszállt a vén idő, mint szürke permet,
bőrén redőzve mályvafoltba feslett,
de lelke mély hitét el mégse érte.
 
Szép szentjánosbogár szemét az este
rajtam reptette körbe-körbe, végül,
ahogy lazít a szív s a csendbe békül,
a Szentírás szavában megfürdette.
 
Az asztalnál imádkozott, nem térden,
aztán mesélt kacagva, majdnem eldőlt,
nem volt az úri szó, de mégis fennkölt,

Megmelenget

 
Sóhajomra fényt szitál a végtelen,
felhevít, de nem muszáj megértenem
ezt az érzést, mely varázslat és titok,
melyre mindig, minden percben áhítok.
 
Gyönge szómat felkarolja, s ostobán
 – mint egy szűz a venetói gondolán,
álmomat a lét csodája lengi túl,
szép szavakra pőre lelkem elpirul  –,
 
azt hiszem enyém az érdem, én vagyok
tér, idő, a cél, a kezdet és az ok.
Rájövök, ha éj lesz, fázom, s fáj a csend,

A reménytelenséghez

 
Te birtokolni vágysz, bús szörnyeteg,
s az éhedtől magam ne védeném?
Az álmokat, hogy meg ne szökjenek,
elásod ott, a föld sötét felén.
 
Mégis nevelsz, hiszen tőled tudom,
hogy többé már sosem hazudhatok, 
reménnyé érnek s visznek vállukon
a fájdalomtól fellazult napok.
 
Mint könnyű pára ring a felszínen
a fényen át kipergetett zsivaj,
szabaddá válik, dallá, s elhiszem,
hogy szép az élet, nincsen semmi baj.
 

Miskolc

 
Tél van, zimankós, szürke-kék napok,
te nem szólsz, én is inkább hallgatok.
A villamos alig csilingelő,
mögüle gyárak füstje ring elő.
 
Aprókat lépve, szinte félszegen
megyünk az úton, járdaszéleken.
A fény kopottas délután ötig,
olyan erőtlen, érzem, eltörik.
 
Aztán kigyúl a város, izzanak
a Szinva-partig elcipelt szavak.
Kezem kezedben, s mint a gyermekek,
egy padra szívet rajzolok neked.
 
 

Verskufár

 
Cigányszekér zörög, a ponyva rajta
a rím s a ritmus, borzos háremed.
A gondolat törött cserép, a vajda
koszos kezével int, s fizet neked.
 
Vigéckedő vagy, széles útra rátért,
és hajt tovább a dicsvágy hátszele.
A jussodat pár bókoló barátért
elárulod, de kit szolgálsz vele?
 
Olyan máz nincs, mi téged eltakarna,
az ég sem ad szavadnak több hitelt.
Elég lesz majd erőd s a díjak arra,
hogy veszted méltósággal elviseld?

A múzsához

 
Ki vagy te, mondd,
ki lelkemről a foltot
szelíden fénybe oldod;
varázsos, szép alak,
én álmodtalak?
 
Szíved hozott,
mikor még hangja sem volt,
de földig ért a mennybolt,
mint könnyű permeteg.
Már éreztelek.
 
A gondolat,
mint tűz a szóban, serceg,
töretlen, röpke percek
időtlen tengerén
ring a test meg én.
 
És sóhajod
akár a lenge szirmok.

Többekért

 
Szerteszét köröttem áttetsző a lét,
függönyök mögött vad álmok gőze száll.
El ne hidd megint, hogy eltakar, ha véd,
gyertya ég előtted, sápadt, görbe szál.
 
Látlak téged, s azt, mi rég halálba vitt,
nem beszélem el, ne félj, s ne vedd zokon.
Fény harapja át az ég határait,
s közben egyre többekért imádkozom.
 
 

Szárnyak

 
Feltüremkedett az éj a ház falán,
sárga jégglazúr a lámpa fénye.
Mintha szárnyak surrogását hallanám,
pörget, fölrepít, s leránt a mélybe.
 
Nem riaszt e földöntúli lárma már,
vízió vagy elme-szülte játék,
csalfa érzetek köré csatolva pár
régi kép, mi most a mába átég.
 
Számon elpihentek mind a nagy szavak,
itt vagyok, ki tudja mennyi évig,
angyalok, ha démonokkal játszanak,
lelkeinket néha összemérik.
 

Jövő

 
Megalkotlak, mint új-magam,
jövő, te folyton változó,
halált vagy ősi lázt hozó,
formállak, gyúrlak untalan.
 
Kemény anyaggal dolgozom,
álmokat vések, mélyítek,
vállamon napfény, éj piheg,
s dalok lobognak torkomon.
 
Vigyázlak, van rá jó okom,
kezembe veszlek, s lelkemet
 – amíg életre keltelek  –,
beléd simítom, csókolom.
 
Mozdulsz, szemedben tűzjelek, 
az ég mosollyal ránk tekint,

Negyven

 
Papírra fény hasít utat, fölöttünk
tömény hideg kering, de mégis érzem,
erős szövetségünket, mit kötöttük,
nem marja szét, ne félj, már semmiképpen.
 
Csak tél van és, tudod, megint az álom
ereszkedett alá nehéz burokban,
megláttam benne eljövő halálom,
s hogy életem felén már túljutottam.
 
Ijeszt kicsit, de szívem hálatelten
most verset ír, s a csókod íze rajta,
s az éveim – nevessem? -, mind a negyven

A fesztivál

 
Fények cikáznak fel-le,
zihál a város keble,
dohos bűzt ventilál
a fesztivál.
 
Temérdek sör, rekeszben,
rikácsol, zúg rekedten
pár zöldfülű, belőtt,
éjfél előtt.
 
Kidől az egyik végül,
az utcakőre szédül,
négykézláb rátapad,
akár a vad.
 
Hány báb emberhuzatban!
Röhögnek öntudatlan,
bőrük festék, üröm
a képükön.
 
Elér az éj dohogva

A sziget

 
Itt már nem hallja senki, hogyha fáj,
amott a lankán kóbor birkanyáj
figyel fel néha, mélán méreget,
ki fújja és miért az éneket.
 
Hínárba botlik, szélbe vész a szó,
a folyton éhes, szépre szomjazó.
Öledbe vettél, s érzem mily sekély
a lét, ha dalra, csókra nincs esély.
 
Te óceán vagy, benned én: sziget,
táplál és koptat hűvös, sós vized,
zúgásod bánt, mélységed rám omol, 
hullámaiddal összenyaldosol.
 

Apácska, anyácska és az angyal

 
Fehér december, csend. A téren
szántalpas jókedv siklik át,
álomban félig, majdnem ébren
apácska húzza kisfiát.
 
A táj, s egy csillag mozdulatlan,
varázsos csengőhang röpül,
emlékké nő a tág tudatban:
angyal kering a ház körül.
 
Karácsonyfát hoz. Egy Fiában
az Isten sír fel emberül,
jajába fordul át vidáman
földünk, s a fényben megmerül.
 
A tér, az utcák összezártan
megnyúlnak, égig érnek el,

Vércsepp

 
 
Nem írtam még meg minden verset, 
de azt a párat vállalom.
Vércsepp a szó, dübög, kiserked,
életté nő a szűz lapon.
 
Belőle fűzök égi rendet,
sorokba szedve átadom,
amíg a csend ráz, fénye renget,
s elszunnyad néha vállamon.
 
Így vérzem most is, lásd, a lélek
munkálja testem és agyam,
ezért vagyok, – tán ennyit érek –,
 
leírjam azt, mi hátravan;
bíborbetűkben egyszer végleg

A határon

 
Kigyúlt a lámpasor, fehér folyam
ereszkedett alá a Csenger útra,
nyugalmas áradása épp olyan,
akárha túlvilágok csendje búgna.
 
Kocsik között november őgyeleg,
s a tülkölésre néha összerándul,
országhatárig elfutó jelek
beszélik át az éjszakát románul.
 
Ködökbe foszlott Szatmárnémeti,
kis vámos néz az ablakon be nyeglén,
megkér, mivel a ly-et nem ismeri,  
betűzzem el nevem a népe nyelvén. 
 

Üresség

 
 
Mintha téli hálót szőne már a nap,
bőre pergamenfehéren rátapad,
s míg alatta széthull őszünk kelleme,
elzokogni annyi mindent kellene.
 
Lusta rend hevert el kint a kazlakon,
fáj a szó, s ha itt-ott megkapargatom
s eltolom a felszín gyenge léceit,
félek, nem lelem, mi újjá lényegít.
 
Úgy növekszik bent a csend, s a ház körül,
ablakomra szürke fénye rákövül,
és csak írom, egyre írom holt dalát,

Disszonáns

 
 
Úgy várt a kertkapun belül, úgy állt ott,
ijedt szemével ördögöt kiáltott.
Vagy farkasokról szólt? Már nem tudom,
mert port kavart a szél a földúton,
s egy furcsa, disszonáns ütemre
süketség hullt a két fülemre.
 
És mintha lendült volna már a karja,
remélte, jöttömet még visszatartja,
de nem figyeltem, mert kövér, tömött
sötétség úszott át a kert fölött.
Képzelmem csalt talán? De mégsem,
fogyott az ég, amerre néztem.

Kalotaszegi ősz

 
Lelkem ma könnyű napvitorla,
lecsüngő rojtján nincs szutyok.
Akárha újbor üstje forrna,
a völgyben édes íz bugyog.
 
Ajkamra fröccsen, dalra gyújtja,
– mitől a bú, nem firtatom –,
dereng a szép Vlegyásza csúcsa,
fölém magasló timpanon.
 
Bivaly poroszkál, lomha forma,
s a görbe úton fényt kavar,
királyként áll a hit fatornya,
harangja zúgja: él, s magyar. 
 
Visszhangja dördül ott, amerre

A kötéltáncos

 
Bukott kimérák, kígyónyelvűek,
miért e mérhetetlen lárma?
Ki az, ki most kötélen járva
életet tanul?
 
Mitől ragyoghat boldog-szótlanul?
Szívében nem rág rusnya féreg,
s a kételyek, ha egyszer végleg
földre omlanak,
 
fölötte már nem győz a holt anyag,
s nem tapsvihar, mi égbe rántja,
mert Eggyé lett erő a vágya,
földöntúli szép. 
 
Ha majd a fényre félsz nélkül kilép,
ahonnan mások sárba estek,

Oldalak