Csilla blogja

São Roque

Beküldte Csilla - 2018, február 13 - 12:12

 

Az apró város minden porcikája

hullámverések ritmusán dobog,

mohás tüdővel vágyait zihálja;

a szó, a testes portugál borok

úgy folynak szét s tovább az utcakőre,

mint ébredés utáni kába álom,

a fény előtör, s házfalakra dőlve 

hosszan mereng el életen, halálon.

 

Egy egyszerű ének csapong merészen,

körém fonódik, hív, a partra vonz,

fiúcska áll a könnyű, déli szélben,

gitáron játszik, sír, az arca bronz.

Kati mama

Beküldte Csilla - 2018, február 8 - 11:07

 

Nyolcvan felé járt, apró termetére

leszállt a vén idő, mint szürke permet,

bőrén redőzve mályvafoltba feslett,

de lelke mély hitét el mégse érte.

 

Szép szentjánosbogár szemét az este

rajtam reptette körbe-körbe, végül,

ahogy lazít a szív s a csendbe békül,

a Szentírás szavában megfürdette.

 

Az asztalnál imádkozott, nem térden,

aztán mesélt kacagva, majdnem eldőlt,

nem volt az úri szó, de mégis fennkölt,

Megmelenget

Beküldte Csilla - 2018, január 23 - 17:45

 

Sóhajomra fényt szitál a végtelen,

felhevít, de nem muszáj megértenem

ezt az érzést, mely varázslat és titok,

melyre mindig, minden percben áhítok.

 

Gyönge szómat felkarolja, s ostobán

 – mint egy szűz a venetói gondolán,

álmomat a lét csodája lengi túl,

szép szavakra pőre lelkem elpirul  –,

 

azt hiszem enyém az érdem, én vagyok

tér, idő, a cél, a kezdet és az ok.

Rájövök, ha éj lesz, fázom, s fáj a csend,

A reménytelenséghez

Beküldte Csilla - 2018, január 19 - 17:24

 

Te birtokolni vágysz, bús szörnyeteg,

s az éhedtől magam ne védeném?

Az álmokat, hogy meg ne szökjenek,

elásod ott, a föld sötét felén.

 

Mégis nevelsz, hiszen tőled tudom,

hogy többé már sosem hazudhatok, 

reménnyé érnek s visznek vállukon

a fájdalomtól fellazult napok.

 

Mint könnyű pára ring a felszínen

a fényen át kipergetett zsivaj,

szabaddá válik, dallá, s elhiszem,

hogy szép az élet, nincsen semmi baj.

 

Miskolc

Beküldte Csilla - 2018, január 13 - 23:08

 

Tél van, zimankós, szürke-kék napok,

te nem szólsz, én is inkább hallgatok.

A villamos alig csilingelő,

mögüle gyárak füstje ring elő.

 

Aprókat lépve, szinte félszegen

megyünk az úton, járdaszéleken.

A fény kopottas délután ötig,

olyan erőtlen, érzem, eltörik.

 

Aztán kigyúl a város, izzanak

a Szinva-partig elcipelt szavak.

Kezem kezedben, s mint a gyermekek,

egy padra szívet rajzolok neked.

 

 

Verskufár

Beküldte Csilla - 2018, január 10 - 20:01

 

Cigányszekér zörög, a ponyva rajta

a rím s a ritmus, borzos háremed.

A gondolat törött cserép, a vajda

koszos kezével int, s fizet neked.

 

Vigéckedő vagy, széles útra rátért,

és hajt tovább a dicsvágy hátszele.

A jussodat pár bókoló barátért

elárulod, de kit szolgálsz vele?

 

Olyan máz nincs, mi téged eltakarna,

az ég sem ad szavadnak több hitelt.

Elég lesz majd erőd s a díjak arra,

hogy veszted méltósággal elviseld?

A múzsához

Beküldte Csilla - 2018, január 8 - 23:35

 

Ki vagy te, mondd,

ki lelkemről a foltot

szelíden fénybe oldod;

varázsos, szép alak,

én álmodtalak?

 

Szíved hozott,

mikor még hangja sem volt,

de földig ért a mennybolt,

mint könnyű permeteg.

Már éreztelek.

 

A gondolat,

mint tűz a szóban, serceg,

töretlen, röpke percek

időtlen tengerén

ring a test meg én.

 

És sóhajod

akár a lenge szirmok.

Többekért

Beküldte Csilla - 2018, január 4 - 17:23

 

Szerteszét köröttem áttetsző a lét,

függönyök mögött vad álmok gőze száll.

El ne hidd megint, hogy eltakar, ha véd,

gyertya ég előtted, sápadt, görbe szál.

 

Látlak téged, s azt, mi rég halálba vitt,

nem beszélem el, ne félj, s ne vedd zokon.

Fény harapja át az ég határait,

s közben egyre többekért imádkozom.

 

 

Szárnyak

Beküldte Csilla - 2017, december 31 - 13:12

 

Feltüremkedett az éj a ház falán,

sárga jégglazúr a lámpa fénye.

Mintha szárnyak surrogását hallanám,

pörget, fölrepít, s leránt a mélybe.

 

Nem riaszt e földöntúli lárma már,

vízió vagy elme-szülte játék,

csalfa érzetek köré csatolva pár

régi kép, mi most a mába átég.

 

Számon elpihentek mind a nagy szavak,

itt vagyok, ki tudja mennyi évig,

angyalok, ha démonokkal játszanak,

lelkeinket néha összemérik.

 

Jövő

Beküldte Csilla - 2017, december 21 - 21:36

 

Megalkotlak, mint új-magam,

jövő, te folyton változó,

halált vagy ősi lázt hozó,

formállak, gyúrlak untalan.

 

Kemény anyaggal dolgozom,

álmokat vések, mélyítek,

vállamon napfény, éj piheg,

s dalok lobognak torkomon.

 

Vigyázlak, van rá jó okom,

kezembe veszlek, s lelkemet

 – amíg életre keltelek  –,

beléd simítom, csókolom.

 

Mozdulsz, szemedben tűzjelek, 

az ég mosollyal ránk tekint,

Negyven

Beküldte Csilla - 2017, december 14 - 23:34

 

Papírra fény hasít utat, fölöttünk

tömény hideg kering, de mégis érzem,

erős szövetségünket, mit kötöttük,

nem marja szét, ne félj, már semmiképpen.

 

Csak tél van és, tudod, megint az álom

ereszkedett alá nehéz burokban,

megláttam benne eljövő halálom,

s hogy életem felén már túljutottam.

 

Ijeszt kicsit, de szívem hálatelten

most verset ír, s a csókod íze rajta,

s az éveim – nevessem? -, mind a negyven

A fesztivál

Beküldte Csilla - 2017, december 12 - 19:32

 

Fények cikáznak fel-le,

zihál a város keble,

dohos bűzt ventilál

a fesztivál.

 

Temérdek sör, rekeszben,

rikácsol, zúg rekedten

pár zöldfülű, belőtt,

éjfél előtt.

 

Kidől az egyik végül,

az utcakőre szédül,

négykézláb rátapad,

akár a vad.

 

Hány báb emberhuzatban!

Röhögnek öntudatlan,

bőrük festék, üröm

a képükön.

 

Elér az éj dohogva

A sziget

Beküldte Csilla - 2017, december 10 - 15:52

 

Itt már nem hallja senki, hogyha fáj,

amott a lankán kóbor birkanyáj

figyel fel néha, mélán méreget,

ki fújja és miért az éneket.

 

Hínárba botlik, szélbe vész a szó,

a folyton éhes, szépre szomjazó.

Öledbe vettél, s érzem mily sekély

a lét, ha dalra, csókra nincs esély.

 

Te óceán vagy, benned én: sziget,

táplál és koptat hűvös, sós vized,

zúgásod bánt, mélységed rám omol, 

hullámaiddal összenyaldosol.

 

Apácska, anyácska és az angyal

Beküldte Csilla - 2017, december 4 - 22:54

 

Fehér december, csend. A téren

szántalpas jókedv siklik át,

álomban félig, majdnem ébren

apácska húzza kisfiát.

 

A táj, s egy csillag mozdulatlan,

varázsos csengőhang röpül,

emlékké nő a tág tudatban:

angyal kering a ház körül.

 

Karácsonyfát hoz. Egy Fiában

az Isten sír fel emberül,

jajába fordul át vidáman

földünk, s a fényben megmerül.

 

A tér, az utcák összezártan

megnyúlnak, égig érnek el,

Vércsepp

Beküldte Csilla - 2017, november 25 - 22:42

 

 

Nem írtam még meg minden verset, 

de azt a párat vállalom.

Vércsepp a szó, dübög, kiserked,

életté nő a szűz lapon.

 

Belőle fűzök égi rendet,

sorokba szedve átadom,

amíg a csend ráz, fénye renget,

s elszunnyad néha vállamon.

 

Így vérzem most is, lásd, a lélek

munkálja testem és agyam,

ezért vagyok, – tán ennyit érek –,

 

leírjam azt, mi hátravan;

bíborbetűkben egyszer végleg

A határon

Beküldte Csilla - 2017, november 21 - 22:41

 

Kigyúlt a lámpasor, fehér folyam

ereszkedett alá a Csenger útra,

nyugalmas áradása épp olyan,

akárha túlvilágok csendje búgna.

 

Kocsik között november őgyeleg,

s a tülkölésre néha összerándul,

országhatárig elfutó jelek

beszélik át az éjszakát románul.

 

Ködökbe foszlott Szatmárnémeti,

kis vámos néz az ablakon be nyeglén,

megkér, mivel a ly-et nem ismeri,  

betűzzem el nevem a népe nyelvén. 

 

Üresség

Beküldte Csilla - 2017, november 12 - 21:40

 

 

Mintha téli hálót szőne már a nap,

bőre pergamenfehéren rátapad,

s míg alatta széthull őszünk kelleme,

elzokogni annyi mindent kellene.

 

Lusta rend hevert el kint a kazlakon,

fáj a szó, s ha itt-ott megkapargatom

s eltolom a felszín gyenge léceit,

félek, nem lelem, mi újjá lényegít.

 

Úgy növekszik bent a csend, s a ház körül,

ablakomra szürke fénye rákövül,

és csak írom, egyre írom holt dalát,

Disszonáns

Beküldte Csilla - 2017, november 8 - 15:26

 

 

Úgy várt a kertkapun belül, úgy állt ott,

ijedt szemével ördögöt kiáltott.

Vagy farkasokról szólt? Már nem tudom,

mert port kavart a szél a földúton,

s egy furcsa, disszonáns ütemre

süketség hullt a két fülemre.

 

És mintha lendült volna már a karja,

remélte, jöttömet még visszatartja,

de nem figyeltem, mert kövér, tömött

sötétség úszott át a kert fölött.

Képzelmem csalt talán? De mégsem,

fogyott az ég, amerre néztem.

Kalotaszegi ősz

Beküldte Csilla - 2017, október 30 - 14:22

 

Lelkem ma könnyű napvitorla,

lecsüngő rojtján nincs szutyok.

Akárha újbor üstje forrna,

a völgyben édes íz bugyog.

 

Ajkamra fröccsen, dalra gyújtja,

– mitől a bú, nem firtatom –,

dereng a szép Vlegyásza csúcsa,

fölém magasló timpanon.

 

Bivaly poroszkál, lomha forma,

s a görbe úton fényt kavar,

királyként áll a hit fatornya,

harangja zúgja: él, s magyar. 

 

Visszhangja dördül ott, amerre

A kötéltáncos

Beküldte Csilla - 2017, október 26 - 10:01

 

Bukott kimérák, kígyónyelvűek,

miért e mérhetetlen lárma?

Ki az, ki most kötélen járva

életet tanul?

 

Mitől ragyoghat boldog-szótlanul?

Szívében nem rág rusnya féreg,

s a kételyek, ha egyszer végleg

földre omlanak,

 

fölötte már nem győz a holt anyag,

s nem tapsvihar, mi égbe rántja,

mert Eggyé lett erő a vágya,

földöntúli szép. 

 

Ha majd a fényre félsz nélkül kilép,

ahonnan mások sárba estek,

Oldalak