Csilla blogja

Fényzuhatag

 

Fényzuhatag közepébe beállok, öröm pora reppen,
körbeölel puha hónak ezüstje, de még soha szebben
nem ragyogott, s nem is itta be lelkem egésze meséjét,
mint ez a mostani óra, mi várja, reménye beérjék.
 
Várakozás idején a jelenbe fogózva növekszem,
ünnepi perc, s mikor érzem, a pillanat itt a közelben,
vágy-csupaszon kiterítem a szívem eléd, igaz álom,
hagyd a beszédet el, én a te gondolatod kitalálom.
 
 
 

Éjjel

 
 
Kolev András azonos című versére
 
A szűkölő sötét szobák magánya
magára ébredt álmokat motoz,
sebek húsán kikelt imákba zárva
dalolni kezd a leskelő gonosz.
 
Szilánkos árnyvilág, a holdja csonka,
borong a fény, e pár falat remény,
amint a reszketést halomba hordja
lecsorgó csendben házfalak szemén. 
 
 

Óriások

 
 
Mi döng az éjben? Óriások jönnek,
dübörgő léptük szívemen dobol,
felszippant árnyuk, s ablakát a csöndnek
bezúzni kész a rettegett pokol.
 
Torz arcú rémek lesnek tág szemekkel,
talán ma értem jött a Vég maga,
meg kéne tudnom, hogy miért neheztel,
miért tört rám e kétes éjszaka.
 
Meséknek sárga lapjait teremtem?
Életre kelni így próbál a múlt?
És mennyi rémség várja még fejemben:
előadhassa, mit tőlem tanult.

Árva lettél

MMarcsinak
 
Könnyed mesél ma csak helyetted,
fagyott rögökbe mar keresztet
a szűnni vágyó fájdalom.
 
Sötét a csend is, szinte rángat,
temetni indulsz jó anyádat,
erőtlen, ólom-lábakon.
 
Sikít a szél és súgja: nincsen!
Mintha a mélybe hullna minden,
az ég, a föld és mind, együtt. 
 
Világod omlik, árva lettél.
Emlékezz, őrizd, kit szerettél,
s veled maradnak mindenütt.
 
 

Jégmezei hozsánna

 
 
Szél süvít a jégmezőkön,
morcosan harap,
zord hevével nem vesződöm,
nem hagyom, e rém legyőzzön,
fortyogó harag
sincs ma bennem, jó a lelkem,
lángoló, szelíd,
tűzvirágok csokra serken
véd a télnek pokla ellen,
ég felé repít
régi álmom fénycsodája, 
fürge hit-fogat,
marja jég és szél dobálja,
ám a vészben kélt hozsánna
lángja nem lohad.
 
 
 

Ringató

 
 
Hull a télnek vattapelyhe, 
mintha csendje dajka lenne,
égi dallal fonja át
s táncba rejti sóhaját.
 
Hull a pelyhe, mint a jó szó,
gyönge fénye ringatózó,
gyors az este, már közel,
hűs nyugalma átölel.
 
Jössz, s a bánat eltemetve,
szép fejed ma hajtsd kezemre,
míg a szádat kortyolom
fény leszek, s te: otthonom. 
 
 

Szelíd, ezüst folyón

 
 
Karácsony érkezik, s az esti fények
szelíd, ezüst folyókon elkísérnek
a templomig, amit magamban építek,
ütött-kopott falán megingó tévhitek.
 
Pereg, lehull, a fal fedetlen áll ma,
s ha rávetül e torz világnak árnya,
fehérre festem át, a csend is pont ilyen,
mikor fülön ragad, emel, s hagyom: vigyen.
 
Nem kell a pompa, lárma; cifra máz csak!
Az éltető remény, s a tiszta lázak

Decemberi csengettyűszó

 
 
Vadvizeknek mélye zúg mesélve, 
felszínének megrepedt jegére
ráborult a lomha csend, harapja
fagyfogával rút szelek haragja. 
 
Szent Karácsony nemsokára csenget,
hoz dalomba némi szűzi enyhet
s átsegít e reszkető halálon,
Istenem, csak épp ne így találjon,
 
ily riadtan, hittelen szavakkal;
ködbe bújva hív a hang, marasztal,
mintha kérne, mintha bennem élne
bús december békecsillag-fénye. 
 
 

Százkarú reggel

 
 
Deresre szőtte köntösét a reggel,
ezüst csilingel fénypihés haján,
fejét lehajtva, mint egy méla mester,
felénk suhint a százkarú magány.
 
Tanít a csöndre és türelmet áhít,
s a fagy szemével cserkelő jelen
emlékbe oltja mind gyümölcse fáit,
amíg az álmok sóhaját nyelem.
 
Jeget zihál a szél, az égi szolga,
hitem szakítja szét, eléd hozom
nyilalló terhét, lágy dalomba oldva,
e némaságba süppedő nyomon.
 

A sebtépő

 
 
Szíveden égő sebhelyed,
téped, a varja felreped.
Mennyi igazság dől alóla?
Hangos a sajgás, nem csalóka?
 
Lüktet az élet főere, 
cseppen a véred kőre le,
s mintha csak álnok árnyad súgna:
majd, ha begyógyul, tépd fel újra!
 
Dermedő éjben hallgatod;
ördögi minden hajlamod?
Préda vagy áldozat-merészen,
talmi szereplő vélt mesédben.
 
 
 

Lélekablak

 
Zsenge hajnalokra 
hagyom nyílni a lelkem,
tágas ablakában 
ragyog függönye, lebben,
tiszta, mint a hó.
 
Illatok nyugalmas 
energiája éled,
összeforr, mi egykor 
darabra hullott érted.
Ébren ép való.
 
Ring az élet fénye, 
reánk borítja csókját.
Csitt, figyeld az álmod! 
Enyém a tükre, – szól szád,
égi hírt adó.
 
 

Karácsony felé

 
 
Fagyos fuvallatot taszít a gyorsvonat,
s az este sűrű teste megremeg,
terítsd le rám az őszi felhőrojtokat,
apám, csak fázom, nem vagyok beteg.
 
Csak álmodom magam, kacajba fulladón
meleg karácsonyt, s mint a jó gyerek,
gomolygatom szipogva csendbe hullt valóm,
jajongni többé én már nem merek.
 
Elindulunk, a táj idő ködébe vész, 
megértenem, talán nem is lehet,
hová suhan, s miért olyan nagyon nehéz

János báró

 
A kolozsvári "bolond magyar" emlékére
 
Mint hűvös éjben győztes táncot járó
ezernyi tarka álom, víg gomoly,
úgy libben színre tisztes János báró,
kezében ronggyá bomlott, ősi zászló,
szájszegletében meglapult mosoly.
 
Galamb a vállán, sétapálca koppan
a térnek fényben mosdatott kövén,
szúrós szemével elmélázva, hosszan
Fadrusznak szobrát fürkészi: e honban
akadna még ily büszkefős sörény?
 

Új herold

 
 
Mennyi homályos gondolat 
feszíti szét az este csendjét,
istrángos hévvel fojtogat,
halálod mintha benne lelnéd.
 
Ocsúdni vágysz, ha meggyötör
az emlékképek lomha tánca,
elméd iszappal telt töbör,
időtlen mélynek álma rágja.
 
Ágrólszakadtan károgó
szavak tüzét a szél eloltja,
de benned él e sárgolyó
igaz reményű, új heroldja. 
 
 
 
 
 

Bástya

 
Bástya
(Hitteli szóval, tettel)
 
 
Látod-e lüktet a lélek, hirdeti szent erejéből:
élni csak így szabad, izzón! Zúg a golyó, szavainkon
hangja zsibongva hasít át. Bástyahitünk ma le nem dől,
tartja a gyermeked, óvón. Van kiben és mibe’ bízzon! 
Otthon a földje, a vérét ontja ki érte. Ne sírjon
senki, szabad jog a döntés, nem vehető el a néptől.
 
Túl szavakon kivirágzik tette az ötvenes évnek,
forradalom lobogóján őrzi az őszi nagy álmot.

Mint összebújó csermelyek

 
 
Mióta, s hogy kerestelek,
miközben tudtam, jössz felém,
csobogva futsz, s egy új regény
kezdődik el velem, veled,
 
mint összebújó csermelyek,
belőlünk nő e csepp patak,
csend-tükrén mélye felfakad 
és földöntúli fényt rezeg.
 
Hulláma hosszú életű,
tíz éve, hogy te ringatod,
köszönni nincs elég betű,
 
amíg ölelsz, a friss habok
dalát adom, szerény, de hű

Fehér köveket hoztam

 
Fehér köveket hoztam,
fehér igéknek csöndje
egymásra téve hosszan,
valót teremt örökbe.
 
Fehér a szélnek sodra,
csiszolja, dönti romba,
fehér a talp is, hogyha
földbe s alá tapossa. 
 
Fehér a kéz, ha ütne,
idebenn fénnyé válik
suhogó hangja, s tűrve,
segítőm mindhalálig.
 
Parázs dühödet szórjad,
hangtalan eléd állok,
fehérbe szűröm szódat,
méltatlan mérged, átkod.

Poharak

 
 
Üres pohárba tölt a gondolat
forrásvizet, miközben mondogat
varázsigéket, ősi szent imákat,
magába nézve tudja, nem hibázhat.
 
S a szó, a csendből végre folyni látszik,
kibontja cseppjét egytől mind a százig,
s tovább, amíg a fénybe szőtt hiteknek
formái közt új életek pihegnek.
 
Sok könny után, felvéve terhedet,
építkezésedet megkezdheted;
minden pohár reped, kopottá válik,
előtte érj a forrás hegyfokáig!

Oldalak