hubart blogja

A szitkozódóhoz

Vajon miért utáltatod magad?
A tyúkeszed veszett, vagy más okon?
Nem érdekel, ha száz kötél szakad,
csak durva bosszút állhass másokon?

Nagy élvezettel csámcsogsz más baján,
és válogatva szórod mocskaid,
és szitkokat dobálsz ma rá kaján
vigyorral, mint ki lóganét hajít.

Nem számít senki, sem barát, rokon,
a tisztelet már rég a porba hullt,
mégis, miért gyűlölsz ilyen fokon?
A csöpp agyadra ment talán a múlt?

Whisky rendel!

Jú Esz Éj-ből jött haza
néhány hétre Frenki;
akár egy sztár, oly laza,
egy jenki nem senki!

Büszkén rakja az eszét,
mint egy gróf, úgy raccsol,
szégyen a magyar beszéd,
fél-inglisre kapcsol: 

„Háudujudú, máj dárling!
Mi a nyúz felétek?
Aranylánc és fingör ring
meg bjutifull vétek?!”

 Bjudira sem jár gyalog,
mindig fenn az orra,
„Whisky rendel!” – fanyalog
a bogácsi borra.

 Kint égnek a levelek
pörpölbe meg pinkbe,
bent görlökkel enyeleg
sokcsillagos ingbe’.

Az álmom emberé

Csodákba nem hiszek; de várva várom,
a józan ész kegyelme ránk talál,
s az ősz ködébe vész a régi járom –
profán tanokra serte nőtt, szakáll.

Az élet úgy inal – de szép ünő!
Nem űzöm én, habár utam töröm;
siratni kár mi úgyis eltűnő,
marad talán ma még kevés öröm!

Ameddig alkotok – nem oly nagy érdem –,
fészekmeleg szobába vár az este.
Tudom, madárszabad vagyok, de értem
hiába ég a hold parázna teste...

De szépet álmodom, regél az alkony:
a végeken csatát veszít ma Ajtony.

Csodálatos világ

 
Hiába vonz a szfinx, a táj, a Nílus,
ne tartson sakkban ott a randa vírus;
nehéz a lég, ha gyilkos pára rója,
prédára vár a gyíkok fáraója.
 
A parton beste szúnyoghorda cirkál.
Amerre ember-rakta gúlaszírt áll,
s legenda éled ősidőktől fogva,
fejét világunk dugja rőt homokba.
 
Akár a sült galambra, szája tátva
s pohárnyi tiszta víz a jóbarát ma.
A vágyain határt az ember ott von,
ahol nyugodt az álma: legjobb otthon!

Ne nézz reám!

(a Fél(sz)-szonett kiegészített változata) 

Ne nézz reám, mert érzem én, hogy végem,
e szalmatest azonnal lángra gyúl;
elégek itt a szép szemed tüzében,
s a hamvam, ó, az út porába hull.

De semmi vész, a mennybe száll a füstje,
e tiszta lélek hófehér ezüstje,
s a csillogása téged ejt rabul! 

Fogoly leszel te, és hiába minden,
nem ér a csalfa báj az égi szinten,
amíg e földön álmok árnya dúl. 

A hit tüzében

Turulmadárra, ős totemre,
ha feltekint az árva nemzet,
a múlt ködébe vész e szemle –
az ész faggatja még a trendet… 

Egy ezredév hős nemzedéke
talán hiába hullt a porba?
Illúzió csupán a béke,
így meggyalázva, eltiporva!

Kihűlni kész a hamva – véled,
hogyan lehetne bárki büszke?
De lángra éled, úgy reméled
a régi tűznek pisla üszke. 

Ma szétzilált maroknyi népem
a pénzvilág se nézi sokba,
de tudd, hitének szent tüzében,
feltámad újra összefogva! 

Virrasztó varázslat

Lángoló láthatár
üszkein fény alél,
domb mögül, völgy ölén,
álmosan kél a szél.
 
Nesztelen szürke árny
fák között jár vakon,
megpihen, s messze száll
bőregér szárnyakon.
 
Holdleány-kedvesem
vissza, mint szent tekint,
bűvöl és bájolog,
pőre szép melle kint.
 
Hangosan zúg a vér
szívüreg rejtekén,
bár szaván ingatag
csáberőt sejtek én.
 
Esti csend – éji hang,

Trianon

A lárma elcsitul, s haláli csend lesz, 
amit megírt a sors, beteljesül.
Az ég le nem szakad, világi rend ez, 
a lelkeken ma cédabéke ül. 
 
A koncra hajt, ki egykor összenézett, 
s a cinkos félmosollyal konstatál,
hazánkra, mint tiló lesújt a végzet, 
zsarát ropog, s körötte áll a bál…

Járvány után

Lassan itt a fáma vége,
s szárba szökken szép világunk.
Zsenge szíved értem ég-e?
Hát gubónkból most kirágunk!

Gúzsba kötve éltünk, pangó
vágy kövült az álmainkba –
tarka szárnyú két pillangó
zöld mezőre száll ma ringva.
 
Jó hitünk imába zárva.
Ránk tekint az Ég is, meglásd!
Illik még a kulcs a zárba,
s megtaláljuk újra egymást.

Kötelékek

Színes kenderkóc a világ –
tengerzöldek, püspöklilák
gubanca itt az összes út,
keresni jót, kerülni bút.
 
Kibogozni nehéz dolog,
néha én is gubancolok.
Ezer szálon fut az áram,
hiszem, véd a vérem, váram.
 
Hajszálerek és idegek
fonadékán úgy libegek
átívelni minden kínt tán, 
mint Tarzán a liánindán.
 
Szépre, jóra ösztökélve,
kapaszkodom a kötélbe;
legyen erős, ne szétmálló,

Úgy olvasom

Akácvirágos, édes alkonyon
a múzsa kedve szerte szenveleg;
elütve gondom én, e dalt fonom,
ha vágyaimra enyhet nem lelek.

Reám köszönt az est a balkonon,
kihunyt a fény, de holdat rendelek,
s velem beszél a csend, a halk rokon,
s a csillagok ma égi, szent jelek.

Úgy olvasom, mint Ádám egykoron,
fütyüljenek akármilyen szelek!
Áldás legyen kenyéren és boron,
a gyöngye perceinknek így pereg.

Testvércsatát nem vívok senkivel,
hiszen tudom, az Isten fenn figyel!

 

Intelem

Ki verset olvas, elhibázta máris;
ki ír, no az meg nem lehet normális!
Poétavéna? Nyafka, kóros elme,
a rím az észnek elcseszett üzelme!

Ki folyton alkot, balga útra tévedt,
egyél, igyál, ölelj fehércselédet!
Ha meggyötörni kész a líra pokla,
hát tartogasd erődet szebb napokra!

 

Csak a hit

Mondd, neked is fáj néha az élet,
lelkedre a kétség tör vadul?
A böjti szél gyakran újra éled,
s feltámadás nem jön válaszul?
 
Bízz, csak bízz a megváltó egekben,
őrizd, ápold ősi szent hited;
a kóklernek már szeme se rebben,
pénzed viszi, s pokolra vitet.
 
Fordíthatod arcod tiszta égnek,
vagy a földnek sara vonz talán?
Mit érnek a hivalkodó fények,
ha homály ül templomod falán?
 
Fondor vágyat ne forgass lelkedben,

Nem félek

Fejében vad ritmus szól,
billeg koronája -
nem félek a vírustól,
fittyet hányok rája!
 
Nem királyi hatalom,
lábamról le nem ver,
bizakodva száll dalom:
győzni fog az ember!
 
Persze, óvatos vagyok,
vigyázok magamra,
tünde március ragyog,
s nem üres a kamra.
 
Fegyverem a türelem,
ásó, kapa hersen,
míg a kertem művelem,
oltalmaz a versem!

Tavaszköszöntő

Nekünk ragyog megint a fénysugár!
Pezsegjenek ma lankadó erek,
a fürge nyitnikék, ne varjúkár
szavát idézze lenn a vén berek! 

Ne késs sokáig édes, szép tavasz, 
bizalmat és hitet beléd vetünk,
mikor fejünkre meggyvirág havaz,
akkor lesz újra boldog ünnepünk! 

Ne gyűljenek szemedbe könnytavak,
vidám a szám, ma dalra gyújt neked, 
az én szívemben nem lehet harag, 
ma minden sérelem kívül reked!

 

Bomlott világ

Az ingerült világ nyugodni képtelen,
a perc rohan velünk, akár a vad patak.
Avult a múlt, adós maradt a szép jelen,
s a szertelen fiak szerelme lankatag.
 
Lesz élet itt? Avagy bolond remény csupán
a boldogabb jövő, merő utópia?
Ma kuss a szó, hol ember embert vág kupán,
s szentek fejét sem ékesíti glória.
 
Ki tudja merre tart az ócska sorsszekér,
spion követ, haszonleső tekintetek…
A nagyvilág sopánkodása szart sem ér,
szemünkbe port, reánk malasztot hintenek.
 

Oldalak