hubart blogja

Mondd ki még!

Beküldte hubart - 2018, november 19 - 14:08
Fáradt szememnek bársonyán
a régi fénysugár fogy ám,
az évek zord ítéletén.
 
De kedves nyílt tekintetek
reám szerelmet hintenek –
szemed tükrébe nézek én.
 
Ha vágyak égnek ajkadon,
vagy kedved víg zsivajba fon, 
közöttünk minden fal ledől.
 
A hangok szárnyra kelt jelek, 
szívem zugába rejtelek
e rabló nagyvilág elől.
 
A nóta halk, de szól dalom:
te drága, élő oltalom 

A múzsa bére

Beküldte hubart - 2018, november 17 - 09:51
A vén poéta álma zsenge fruska,
tapasztalatlan és kicsit butuska;
az ajka mézes, bár a könnye géra,
s rajongva vágyik pár levél babérra.
 
A vágya tárgyát költőjétől kéri,
és érte csókját hódolattal méri.
Hiába hoz sikert, a versek atyja
a kért babért a lánytól megtagadja.
 
*
Ma éjjel kéjjel alkotott a költő,
így virradatra bőven früstökölt ő,
megéhezett a sok-sok írás mellett,
s a szószhoz száz babérlevél is kellett!

Életkedvnek pilleszárnya

Beküldte hubart - 2018, november 15 - 08:51
A múzsaszóra néha sír az ének,
homály borong a kis szobád falán,
de jő a hajnal, jelzik ott a fények,
a napsugár friss csókot hoz talán.
 
De rá se ránts, hisz illanó a bánat,
rád életkedvnek pilleszárnya száll.
Csodák reménye tölti el szobádat,
szabad szívedben újra áll a bál!
 

A levegő

Beküldte hubart - 2018, november 13 - 22:32
A lég..., a lég az semmiség?
A ember kapzsi és hanyag,
és itt a földön mind elég 
az éghető, rabolt anyag.
 
A sűrű szmogtól fuldokolsz, 
a nagyvilág rossz gépezet, 
de érte persze, mást okolsz,
megfojt, ha már a pénz vezet.
 
Belátni sem könnyű dolog, 
s az értelem megbánta rég,
a Föld hiába fintorog, 
ha fent az ég lyukas fazék!

A föld

Beküldte hubart - 2018, november 12 - 11:04
A jó homok s a kő, a sziklaszirt
az ősnapunk zsebéből vétetett,
midőn amaz, mint rossz, szakadt papírt
szemét gyanánt az űrbe szétvetett.
 
A térerő seperte össze azt,
amíg e gömbbe szépen összeállt,
s idővel itt az értelem tavaszt,
nyarat, goromba őszt, telet talált.
 
A változás örök malomkerék,
de bármilyen csodára néz szemed,
beláthatod - talán megéri még -,
csodát a föld terem s a föld temet!

A tűz

Beküldte hubart - 2018, november 7 - 13:45
A tűzhöz egy kis szikra kell,
a szalma már ropogva gyúl,
a pernye légi útra lel,
 s mint vészmadár sunyin lapul.
 
De jaj, ha tőle lángra kap 
a szénaboglya és a kas, 
a nádtetőbe csíp, harap
a féktelen vörös kakas!
 
Gerenda sír, nyüszítve ég,
lobogva olthatatlanul, 
esély, remény elveszve rég,
a gyász tenyérnyi korma hull. 
 
Romok fölött lesz színezüst
ledér lidérc a szürke füst.

A víz

Beküldte hubart - 2018, november 4 - 14:07
Van itt szilaj folyó, patak, kis ér,
és tócsavíz, gödörben ott rekedt,
fertő elől a józan ész kitér,
de boldog az, kit tiszta víz szeret!
 
Tisztelned kell, hiszen nagy úr, bizony,
mert tőle függ a léted és jövőd,
hasznodra válik majd a jó viszony,
segíti ő a tűzzel küszködőt.
 
Lemosni hosszú vándorút porát,
ezüst sugárban áztatod magad,
a víz az orvosod s a cimborád.
 
Szelíd nyugalmat ott találsz, ahol

Halottak napja után

Beküldte hubart - 2018, november 2 - 16:51
Kiújult most a tisztelet,
furdalt a lelkiismeret…
Ki méltányolja? Tán a holt?
A számadás, az elnapolt!
 
Vackába bújt már mind, ki él,
a sírok közt a szél zenél.
Ott lenn a béke szent, örök,
csak néhány gyertya füstölög.
 
Emlék csupán a szenvedély,
s a dombra száll a zsenge éj.
A lét hamvába holt parázs,
mindent tarol a hervadás.
 

Égben élők napja

Beküldte hubart - 2018, november 1 - 12:09
Anyám, ki rég elköltözött,
fenn, az égi térben 
csillogó fehérben 
járkál az angyalok között. 
 
Apám megfogja most kezét
(acélos volt a kéz), 
szemébe lágyan néz,
a hangja csönd: lélekbeszéd.
 
Aztán majd kart a karba ölt
a már nem őszülő
két áldott jó szülő,
lenéz az égből, lám, a Föld 
 
arcán ezernyi tünde fény
rájuk emlékezik: 
hát mégis létezik,
az élők közt még van remény! 

A kulcslyukon

Beküldte hubart - 2018, október 29 - 11:04
Az őszi est homályba fúl,
e szürkeség de mély verem! 
Ezernyi gondja ejt rabul, 
a nyúlcipőt nem ismerem.
 
Egész világot rejtek én,
a rút közöny nem válogat,
a lelki béke rejtekén
megölni édes álmokat.
 
De most talán előveszem 
a féltve őrzött kincseim,
a kulcslyukon matat kezem
a csüggedés bilincsein.

Dalra gyújtok

Beküldte hubart - 2018, október 27 - 16:35
Az ősz iromba házimacska 
– a kályhacsőben úgy dorombol –,
kinn kerge szélnek száll a mocska,
csigázik füstből, holt koromból.
 
A nap, tüzes nyarunk svihákja
ki tudja merre kóborolhat,
míg más világot fűt a máglya,
vacogva nézem itt a holdat.
 
Lidérchomály az égi lámpa,
én dalra gyújtok, hogy ne féljek,
a múzsa halkan lép szobámba,
s ébrednek régi szenvedélyek.
 

Őszi álmok

Beküldte hubart - 2018, október 21 - 10:14
Az Ősz csöves: ma sárban hempereg.
Hittük talán, örökké tart nyarunk? 
Hideg halomra ájult szenderek
sorsára jutva mégse halhatunk! 
 
Tüzet ha szítsz, hevére még e szív
mohón idézi legszebb perceink, 
a régi álmok éjtündére hív, 
s a fátyoltáncnak vad csípője ring.
 
E talmi bálnak egyszer vége lesz, 
kakas szavára jő az ébredés, 
erembe vért ereszt a vén eresz, 
és kőbe, fába szívet vés a kés.
 

Szélfohász

Beküldte hubart - 2018, október 18 - 13:11
Ecsetre, tollra jár ma itt a kéz 
e rút világot úgy idézni meg,
akár a gyermek: új csodára néz,
s az őszbe nyári délibáb libeg.
 
A húrokat rezegve pengeti
a csitri szél, s füledbe énekel,
nehogy goromba légy, örülj neki, 
szelíd fohász a dal, mi égre kell:
 
Az ember árva szerzet, néha fél,
meleg zugába rejtezik vakon,
vigyázz rá, Istenem, ha kinn a tél 
a csontkezével int az ablakon!
 

Ragadj tollat!

Beküldte hubart - 2018, október 15 - 09:00
Becsülve a mézes mázat
a jó magyar tollat ragad;
hogyha felment már a lázad,
ne fogd vissza te se magad!
 
A méhészhez tüstént nézz el, 
 és vidáman, nem nyafogva 
egész tested kend be mézzel, 
aztán nyúlj a párnatokba!
 
Könnyebb, mint a helyesírás, 
s nem lesz hiba, annyit mondok,
csacsiságot úgyis ír más –
gyötrődjenek a bolondok!

Szelíd jelek

Beküldte hubart - 2018, október 8 - 14:56
Szekérnyi pénzt lopott a kapzsi ősz,
ám gálaestre mindhiába vár,
a réten méla varjúnép időz,
de néki táncra nincs dalos madár.
 
Cudar világ, ma bánt hideg szele,
kínálja itt bolond magát nekem,
kizárom én, nem osztozom vele
meleg teámon és a versemen.
 
Enyém e kegy, személyes jó dolog, 
ezt tőlem elperelni nem lehet,
vagy bűn talán, ha szívbe karcolok
néhány szemérmesen szelíd jelet?
 
A kedvesem karomba felkapom,

Bús derű

Beküldte hubart - 2018, október 7 - 20:43
A nap nevetne még erőtlenül,
de már e bús derű arcára fagy, 
szemén homály, a búcsú könnye ül, 
a meggyötörtek életgondja nagy:
 
Virágait cibálja kerge szél, 
kevély nyarunk a tőzsdén elbukott, 
a kincse elveszett – sepert levél;
az ősznek így szekér arany jut ott!

Búcsú a Nyártól

Beküldte hubart - 2018, szeptember 29 - 10:36
Szétválnak útjaink, hát Ég veled,
az óra már lejárt, nincs folytatás.
Új ihletet hoz tán a képzelet,
mézeskalács a szív, ma szétreped,
ha másnak ég a láng, őrizze más!
 
Sötét felhők mögül sirat napom.
Te boldog múzsa légy, s örvend a toll,
táncol a csók nyomán a szűz lapon,
míg engem Fortunám vezet vakon,
s e szívbe pengeél, az Ősz hatol.
 

Őszi utak

Beküldte hubart - 2018, szeptember 25 - 10:03
Hull az őszi bánat,
a föld könnyben ázik, 
csavargó szél támad, 
s dobál háztól házig. 
 
Mindig van egy láb ott,
amerre sodródom,
rúg, majd mint egy bábot,
visszarángat dróton.
 
A pocsolya dagad, 
a léted akarja, 
szabadon jár a vad, 
s károg  a sík varja. 
 
Itt az Érmelléken 
nem könnyű az élet, 
sárba vetett régen 
egy „végső” ítélet. 

Az én hazám

Beküldte hubart - 2018, szeptember 20 - 13:11
Az én hazám ne bántsa senki sem!
Ki rá emel kezet, meg is lakol, 
jobb lesz, ha messze elkerül, hiszen
nem ordasoknak áll e hű akol. 
 
E népet új igába hajtani
akarja már a bomlott értelem, 
remélem, nem fog itt talajt, ami
e róna szent rögén gyökértelen.
 
Minálunk kézre áll a szorgalom, 
gyümölcsös otthonunk e drága föld; 
s a kedvünk olykor pengő cimbalom, 
ha gyöngyözőn Tokaj kupánkba tölt.
 

Oldalak