hubart blogja

Mondd ki még!

Fáradt szememnek bársonyán
a régi fénysugár fogy ám,
az évek zord ítéletén.
 
De kedves nyílt tekintetek
reám szerelmet hintenek –
szemed tükrébe nézek én.
 
Ha vágyak égnek ajkadon,
vagy kedved víg zsivajba fon, 
közöttünk minden fal ledől.
 
A hangok szárnyra kelt jelek, 
szívem zugába rejtelek
e rabló nagyvilág elől.
 
A nóta halk, de szól dalom:
te drága, élő oltalom 

A múzsa bére

A vén poéta álma zsenge fruska,
tapasztalatlan és kicsit butuska;
az ajka mézes, bár a könnye géra,
s rajongva vágyik pár levél babérra.
 
A vágya tárgyát költőjétől kéri,
és érte csókját hódolattal méri.
Hiába hoz sikert, a versek atyja
a kért babért a lánytól megtagadja.
 
*
Ma éjjel kéjjel alkotott a költő,
így virradatra bőven früstökölt ő,
megéhezett a sok-sok írás mellett,
s a szószhoz száz babérlevél is kellett!

Életkedvnek pilleszárnya

A múzsaszóra néha sír az ének,
homály borong a kis szobád falán,
de jő a hajnal, jelzik ott a fények,
a napsugár friss csókot hoz talán.
 
De rá se ránts, hisz illanó a bánat,
rád életkedvnek pilleszárnya száll.
Csodák reménye tölti el szobádat,
szabad szívedben újra áll a bál!
 

A levegő

A lég..., a lég az semmiség?
A ember kapzsi és hanyag,
és itt a földön mind elég 
az éghető, rabolt anyag.
 
A sűrű szmogtól fuldokolsz, 
a nagyvilág rossz gépezet, 
de érte persze, mást okolsz,
megfojt, ha már a pénz vezet.
 
Belátni sem könnyű dolog, 
s az értelem megbánta rég,
a Föld hiába fintorog, 
ha fent az ég lyukas fazék!

A föld

A jó homok s a kő, a sziklaszirt
az ősnapunk zsebéből vétetett,
midőn amaz, mint rossz, szakadt papírt
szemét gyanánt az űrbe szétvetett.
 
A térerő seperte össze azt,
amíg e gömbbe szépen összeállt,
s idővel itt az értelem tavaszt,
nyarat, goromba őszt, telet talált.
 
A változás örök malomkerék,
de bármilyen csodára néz szemed,
beláthatod - talán megéri még -,
csodát a föld terem s a föld temet!

A tűz

A tűzhöz egy kis szikra kell,
a szalma már ropogva gyúl,
a pernye légi útra lel,
 s mint vészmadár sunyin lapul.
 
De jaj, ha tőle lángra kap 
a szénaboglya és a kas, 
a nádtetőbe csíp, harap
a féktelen vörös kakas!
 
Gerenda sír, nyüszítve ég,
lobogva olthatatlanul, 
esély, remény elveszve rég,
a gyász tenyérnyi korma hull. 
 
Romok fölött lesz színezüst
ledér lidérc a szürke füst.

A víz

Van itt szilaj folyó, patak, kis ér,
és tócsavíz, gödörben ott rekedt,
fertő elől a józan ész kitér,
de boldog az, kit tiszta víz szeret!
 
Tisztelned kell, hiszen nagy úr, bizony,
mert tőle függ a léted és jövőd,
hasznodra válik majd a jó viszony,
segíti ő a tűzzel küszködőt.
 
Lemosni hosszú vándorút porát,
ezüst sugárban áztatod magad,
a víz az orvosod s a cimborád.
 
Szelíd nyugalmat ott találsz, ahol

Halottak napja után

Kiújult most a tisztelet,
furdalt a lelkiismeret…
Ki méltányolja? Tán a holt?
A számadás, az elnapolt!
 
Vackába bújt már mind, ki él,
a sírok közt a szél zenél.
Ott lenn a béke szent, örök,
csak néhány gyertya füstölög.
 
Emlék csupán a szenvedély,
s a dombra száll a zsenge éj.
A lét hamvába holt parázs,
mindent tarol a hervadás.
 

Égben élők napja

Anyám, ki rég elköltözött,
fenn, az égi térben 
csillogó fehérben 
járkál az angyalok között. 
 
Apám megfogja most kezét
(acélos volt a kéz), 
szemébe lágyan néz,
a hangja csönd: lélekbeszéd.
 
Aztán majd kart a karba ölt
a már nem őszülő
két áldott jó szülő,
lenéz az égből, lám, a Föld 
 
arcán ezernyi tünde fény
rájuk emlékezik: 
hát mégis létezik,
az élők közt még van remény! 

A kulcslyukon

Az őszi est homályba fúl,
e szürkeség de mély verem! 
Ezernyi gondja ejt rabul, 
a nyúlcipőt nem ismerem.
 
Egész világot rejtek én,
a rút közöny nem válogat,
a lelki béke rejtekén
megölni édes álmokat.
 
De most talán előveszem 
a féltve őrzött kincseim,
a kulcslyukon matat kezem
a csüggedés bilincsein.

Dalra gyújtok

Az ősz iromba házimacska 
– a kályhacsőben úgy dorombol –,
kinn kerge szélnek száll a mocska,
csigázik füstből, holt koromból.
 
A nap, tüzes nyarunk svihákja
ki tudja merre kóborolhat,
míg más világot fűt a máglya,
vacogva nézem itt a holdat.
 
Lidérchomály az égi lámpa,
én dalra gyújtok, hogy ne féljek,
a múzsa halkan lép szobámba,
s ébrednek régi szenvedélyek.
 

Őszi álmok

Az Ősz csöves: ma sárban hempereg.
Hittük talán, örökké tart nyarunk? 
Hideg halomra ájult szenderek
sorsára jutva mégse halhatunk! 
 
Tüzet ha szítsz, hevére még e szív
mohón idézi legszebb perceink, 
a régi álmok éjtündére hív, 
s a fátyoltáncnak vad csípője ring.
 
E talmi bálnak egyszer vége lesz, 
kakas szavára jő az ébredés, 
erembe vért ereszt a vén eresz, 
és kőbe, fába szívet vés a kés.
 

Szélfohász

Ecsetre, tollra jár ma itt a kéz 
e rút világot úgy idézni meg,
akár a gyermek: új csodára néz,
s az őszbe nyári délibáb libeg.
 
A húrokat rezegve pengeti
a csitri szél, s füledbe énekel,
nehogy goromba légy, örülj neki, 
szelíd fohász a dal, mi égre kell:
 
Az ember árva szerzet, néha fél,
meleg zugába rejtezik vakon,
vigyázz rá, Istenem, ha kinn a tél 
a csontkezével int az ablakon!
 

Ragadj tollat!

Becsülve a mézes mázat
a jó magyar tollat ragad;
hogyha felment már a lázad,
ne fogd vissza te se magad!
 
A méhészhez tüstént nézz el, 
 és vidáman, nem nyafogva 
egész tested kend be mézzel, 
aztán nyúlj a párnatokba!
 
Könnyebb, mint a helyesírás, 
s nem lesz hiba, annyit mondok,
csacsiságot úgyis ír más –
gyötrődjenek a bolondok!

Szelíd jelek

Szekérnyi pénzt lopott a kapzsi ősz,
ám gálaestre mindhiába vár,
a réten méla varjúnép időz,
de néki táncra nincs dalos madár.
 
Cudar világ, ma bánt hideg szele,
kínálja itt bolond magát nekem,
kizárom én, nem osztozom vele
meleg teámon és a versemen.
 
Enyém e kegy, személyes jó dolog, 
ezt tőlem elperelni nem lehet,
vagy bűn talán, ha szívbe karcolok
néhány szemérmesen szelíd jelet?
 
A kedvesem karomba felkapom,

Bús derű

A nap nevetne még erőtlenül,
de már e bús derű arcára fagy, 
szemén homály, a búcsú könnye ül, 
a meggyötörtek életgondja nagy:
 
Virágait cibálja kerge szél, 
kevély nyarunk a tőzsdén elbukott, 
a kincse elveszett – sepert levél;
az ősznek így szekér arany jut ott!

Búcsú a Nyártól

Szétválnak útjaink, hát Ég veled,
az óra már lejárt, nincs folytatás.
Új ihletet hoz tán a képzelet,
mézeskalács a szív, ma szétreped,
ha másnak ég a láng, őrizze más!
 
Sötét felhők mögül sirat napom.
Te boldog múzsa légy, s örvend a toll,
táncol a csók nyomán a szűz lapon,
míg engem Fortunám vezet vakon,
s e szívbe pengeél, az Ősz hatol.
 

Őszi utak

Hull az őszi bánat,
a föld könnyben ázik, 
csavargó szél támad, 
s dobál háztól házig. 
 
Mindig van egy láb ott,
amerre sodródom,
rúg, majd mint egy bábot,
visszarángat dróton.
 
A pocsolya dagad, 
a léted akarja, 
szabadon jár a vad, 
s károg  a sík varja. 
 
Itt az Érmelléken 
nem könnyű az élet, 
sárba vetett régen 
egy „végső” ítélet. 

Az én hazám

Az én hazám ne bántsa senki sem!
Ki rá emel kezet, meg is lakol, 
jobb lesz, ha messze elkerül, hiszen
nem ordasoknak áll e hű akol. 
 
E népet új igába hajtani
akarja már a bomlott értelem, 
remélem, nem fog itt talajt, ami
e róna szent rögén gyökértelen.
 
Minálunk kézre áll a szorgalom, 
gyümölcsös otthonunk e drága föld; 
s a kedvünk olykor pengő cimbalom, 
ha gyöngyözőn Tokaj kupánkba tölt.
 

Oldalak