hzsike blogja

A magyar kultúra napja

A képen a következők lehetnek: 1 személy
 
A magyar kultúra napja
A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz kéziratát. 
Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.
A nap megrendezésének ötlete Fasang Árpád zongoraművészhez köthető, aki 1985-ben vetette ezt fel. Végül a nap tényleges megünneplésére a Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988. december végi ülésén tett felhívást és 1989 januárjában ők szervezték meg az első évfordulós rendezvénysorozatot és azóta, rendre évente ünneplik meg ezt a napot.
Az emléknapon országszerte számos kulturális és művészeti rendezvényt tartanak. E naphoz kapcsolódva adják át a magyar kultúrával, továbbá – 1993 óta – az oktatással, pedagógiai munkával kapcsolatos díjakat.

Mit jelent a szó: Líra?

 
Mit jelent a szó: Líra ?
 
Értelmét a görög líra, a lant szó adja meg. A vers a legrégibb időkben ének volt, a görögöknél az éneket lanttal, vagy fuvolával kisérték.
A költők mindmáig ritka esetekben térnek el a vers énekelhető formájától. A költeményeket gyakran szokták megzenésíteni. A költő nemegyszer mondja magáról, hogy énekel. Közkeletű kifejezés: megénekelni valakit, vagy valamit.

Verset festek

H.Gábor Erzsébet
Verset festek
 
Verset festek szép szavakkal,
tollam kecses mozdulattal
lejti táncát, gyúl a papír,
arcom dísze rózsa-nappír.
 
Ég a verssor, fény az útja,
pennám hegye lángra gyújtja,
szavak gyűlnek, dalra hívnak,
s véget vetnek minden kínnak.
 
Versem színes, mint egy festmény,
estharmat ül kinn az estén,
lázam könnyű szellő oltja,

Álmomban látlak még, anyám

H.Gábor Erzsébet
Álmomban látlak még, anyám
 
Álmomban látlak még, anyám;
fátyolos ködben szállsz felém,
lebegsz a kéklő ég taván,
s megállsz egy felhő szegletén.
 
Szemedből csillagfény ragyog,
átjárja árva-lelkemet,
körötted méla angyalok,
s megáldasz most is engemet.
 
Karodba bújni volna jó…
Fakul a kép, s te elrepülsz,
elvisz az égi léghajó,
fehér ruhában benne ülsz.

Tavaszváró

H.Gábor Erzsébet
Tavaszváró
 
Lelkemben trillázó szólamok.
Ragyog a hold és a csillagok,
s úgy szórják fényüket szerte szét,
ahogy a nagyanyám szép mesét
hintett rám, azért, hogy álmaim
messzire szálljanak szárnyain.
 
Várom a tavaszt, a jégtörőt,
s álmodom most is egy szép jövőt,
ölelve gyermeki  múltamat.
Rövid az életünk, elszalad,
de amit megéltem, drága kincs,

Kellenél anyukám

H.Gábor Erzsébet
Kellenél anyukám
 
Kellenél anyukám, most nagyon,
nehéz a teher a vállamon,
bánatom, mondd, kinek sírjam el,
hogyha kit szerettem nem felel?
 
Vigaszra, hogy leljek nélküled,
szobádban mindenik szék üres,
létednek hiánya megfeszít,
erőtlen hitem már nem segít.
 
Tudom, hogy hívjalak, arra vársz –
hol vagy most, testtelen merre jársz?
Könyörgöm, nézz le rám, jó anyám,

Március

H.Gábor Erzsébet
Március
 
Kacsint a nap, és a március,
akár a kőgazdag Dárius,
úgy szórja kincseit, s mintha ma,
szivárványszínekkel játszana;
rózsaszín szirmokat szór felém,
s levelet bont ki a fák hegyén.
 
Zsibongó tavasz van. Lenge szél
suttog a fülembe, s úgy mesél,
akár egy hódoló férfiú. 
Nevetve hallgatom én, hiú.
Bolond vagy, csalfa szél! - gondolom,
s karomat kitárva bámulom

Vigyázz ránk, Istenem!

H.Gábor Erzsébet
Vigyázz ránk, Istenem!
 
Uram a mennyekben! Térdelünk előtted –
ne vedd el, kérlek, a hitünket, erőnket,
add, hogy a reményünk életre sarkaljon,
s bennünk az akarat acélos maradjon.
 
Ne adj egy őrültnek kezébe hatalmat!
Ahol a halálnak kaszája arathat
ott érzi jól magát, tébolyult szerepben,
örömét lelve a halálsormenetben.
 
Bűntelen emberek hullanak ezrével…

Fantomfájdalom

H.Gábor Erzsébet
Fantomfájdalom
 
Kifosztott szívek, házsorok,
gazdátlan földek, szik talaj,
hazug a szó és fals a dal,
nyáluk a létre rácsorog.
 
Műanyag minden, mű a nő,
méhükben élet nem terem –
könyörgöm, nézz le, Istenem,
magvető nélkül nincs jövő!
 
Hamis az eskü, pénz az úr,
diktál a gazdag, tűr a jó,
magasba száll az űrhajó,
áruvá lett a kék azúr.
 

Téli alkony

H.Gábor Erzsébet
Téli alkony
 
De szép fehér a táj! A hó, mint szűzi, lágy uszály,
a dombra simulva tündököl,
a lanka, ringató, kék öböl,
ölébe’ büszke, zöld fenyők. Varázsos jégvilág!
A Nap ragyogva hull alá, a fénye lángvirág.
Hajamba kutatva, szél szöszöl,
kerengve, danázva üdvözöl.
Csodás a perc, az alkonyat. Nekem mesél a táj.

Nehezek lesznek

H.Gábor Erzsébet
Nehezek lesznek
 
Nehezek lesznek az ünnepek,
szívemben érzelmek küzdenek,
fogaim nyomától kék a szám,
nem lehetsz velünk már, jó anyám.
 
Búcsút int elmém a reménynek,
hiányod vad tüze feléget,
perzselő fájdalma nem csitul,
arcomon lobogó láz pirul.
 
Telet hoz reám a bánatom,
reszket a paplan az ágyamon,
didergés járja át szívemet,

Az ősz sóhaja

H.Gábor Erzsébet
Az ősz sóhaja
 
Karmazsin öledben öreg ősz,
létem ma ringatva elidőz.
Vállamra hullik egy falevél,
tenyerem öblébe belefér,
 
s bámulom erei fonalát.
Tudja már, hogy mi van odaát;
élete véget ért – ennyi csak?
Semmit sem ér már a szent vigasz!
 
Süppedő szőnyeg a dús avar,
zizzenő siráma nem zavar,
kiszáradt sorsokban szép nyarak,
öröklét vánkoson alszanak.

Szordínó

H.Gábor Erzsébet
Szordínó
 
Ezernyi mécses ég ma itt,
szívemben mélyen él a hit,
hogy van talán még folytatás,
hogy nem csalás a szép varázs,
mely megteremti létetek,
az égi lélek-életet,
s hogy láttok mindent, s hallatok,
és azt is, hogy ha hallgatok,
mert nincs már szó, csak érzelem…
 
A mennyet tónak képzelem,
hol csillagfényű églakók
ringanak, mint a kishajók,

Nekem a vers

H.Gábor Erzsébet
Nekem a vers (2)
 
Úgy gondolok mindig rátok,
drága versek, jóbarátok,
mint anya a gyermekére,
vagy a pap a szentmisére –
szeretettel, alázattal.
Engem mindig megvigasztal
az a tudat, az, hogy vagytok,
születtek, és élményt adtok.
 
Ezer bimbó bomlik bennem.
Szóvirágos tengeremben
megfürdőzöm, s tiszta leszek,
mint a kéklő, türkiz egek,

Karanténlét

H.Gábor Erzsébet
Karanténlét
 
Tavaszi szellő lengedez,
tárva az ablak, fáj a lét,
rabságom kínja megsebez,
szívemet bánat rágja szét.
 
Karanténlánc mi fogva tart,
koronás, ordas vírusok
okozzák kinn a zűrzavart -
fogolyként élni nem tudok!
 
Egyetlen mentsvár van talán -
képzetem szárnya messze visz,
apám kiszolgált asztalán
papír is van, meg penna is.
 

Korlátok

H.Gábor Erzsébet
Korlátok
 
Egész nap a Google-t nézem,
rabbá lettem – mit csináljak?
Nem is voltam kinn a héten,
szemem fáradt, bőröm sápadt.
 
Szabadságom szárnya csonka,
minden online – ez a kínom!
A konyhában vár a sonka,
nemhogy fogynék, egyre hízom.
 
Agyamra megy ez a rendszer,
szűk nekem a kötött terep,
megőrjít e trendi tender,
hamis való, ködös szerep.
 

Egek taván

H.Gábor Erzsébet
Egek taván
 
Látod, Mama, itt hull a hó,
a fákra könnyű tüll került,
fehér a táj, a szél elült -
hol vagy, te áldott tyúkanyó,
minket szavakkal biztató,
éberen őrző, drága nő?
 
Hol vannak pelyhes szárnyaid,
hol van a kar, mely átkarolt,
s a szív, mely mindig tiszta volt?
Siratnak árva lányaid,
széttépted álmunk vásznait,
elszöktél reggel, messze, fel!
 

Egek taván

H.Gábor Erzsébet
Egek taván
 
Látod, Mama, itt hull a hó,
a fákra könnyű tüll került,
fehér a táj, a szél elült -
hol vagy, te áldott tyúkanyó,
minket szavakkal biztató,
éberen őrző, drága nő?
 
Hol vannak pelyhes szárnyaid,
hol van a kar, mely átkarolt,
s a szív, mely mindig tiszta volt?
Siratnak árva lányaid,
széttépted álmunk vásznait,
elszöktél reggel, messze, fel!
 

Árvákká lettünk

H.Gábor Erzsébet
Árvákká lettünk
 
Árvákká lettünk, kishúgom!
Mi lesz ezután, nem tudom,
hiába szólítjuk jó anyánk,
már föntről nézhet csak le ránk.
 
Elhívta őt az Úr, haza.
Hallgatott, nem volt már szava,
csak vén szemével válaszolt,
s belepte azt a párafolt.
 
Szívünket bánat tépi szét,
mondhatunk száz, meg száz igét,
senki sem hozza vissza már -
ki tudja, lelke merre jár?

Árvákká lettünk

H.Gábor Erzsébet
Árvákká lettünk
 
Árvákká lettünk, kishúgom!
Mi lesz ezután, nem tudom,
hiába szólítjuk jó anyánk,
már föntről nézhet csak le ránk.
 
Elhívta őt az Úr, haza.
Hallgatott, nem volt már szava,
csak vén szemével válaszolt,
s belepte azt a párafolt.
 
Szívünket bánat tépi szét,
mondhatunk száz, meg száz igét,
senki sem hozza vissza már -
ki tudja, lelke merre jár?

Oldalak