Akkor még nem tudtam mit is ér a szó,
s nem tudtam azt sem, mit illik, mi való,
bohókás Nagyapám miről is mesél,
míg szőke fürtömet csigázta a szél.
Nem hittem el azt, hogy elhagy valaha,
eljön majd a perc, és elakad szava,
- játékból hódolva sose "kalapol"-
s fentről hallgatja a dalom valahol.
Miért e csend a messzeségben,
mi végre bújsz a fal mögé,
dalolsz-e még a tarka réten,
az égre nézve Nap fölé?
Hazudva, néma büszkeségben,
mit ér a méla hallgatás?
Alkoss a szó igaz hitében,
a léted ez - mi volna más?
Feladni gyávaság a múltat,
akarni, hinni kell a jót,
„Mottó:
Az igaz bölcs:
Nézd a búzakalászt, büszkén emelődik az égre,
míg üres, ám ha megért, földre hajlítja fejét.
Kérkedik éretlen kincsével az iskolagyermek,
míg a teljes eszű bölcs megalázza magát”
(Kodály-Bicinium-ból)
***
Alszik a lámpás, éj tüze ég csak, lobban az égalj,
lángra kapott. Tűzcsóva süvít - mint égbeli méhraj -
s elcsen a Holdból kis darabot. Majd Föld fele fordul
- pulzusa gyorsul - s látva a sírját, könnye kicsordul.
Álltam, és csodálva kérkedő hegyét
- szinte elfeledve böjti szél hevét -
szárnyra kelt az álmom - új idők elé-,
s elsodort magasra, bérctető felé.
Hólepel takarta, árva volt a táj,
körbefonta féltve, furcsa égi báj,
messze volt a Menny, de fénye tündökölt,
átkarolt a perc, s egy angyal üdvözölt.
Áldom álmomat, hogy engem elhozott
- szűzi szép vidék varázsa megfogott -
elhagyott a bú, s a hegyre vándorolt;
végleg elfeledve, mélyre bujdokolt.
Langyos hajnalon,
májusnak derekán,
lágy-szellő szárnyú
fátyladat leheld rám.
Lángoló nyárnak
égető hevében,
legyél hűs eső,
úgy gyere elébem.
Ködtől szétfoszló,
didergős délután,
ősz-szín avarod
legyen az új ruhám.
Karácsony éjjel
áldásod hintve rám,
legyél a forró,
citromos tűzteám.
Mondd, mi végre bújsz rideg hallgatásba?
Kin állsz bosszút ezzel? Csakis magadon!
Lépj át háborút szomjazó haragon,
és ne neheztelj az egész világra!
Szíved mi miatt szakadt darabokra?
Nem te voltál az, ki megint félre állt,
- miközben égi-szerelem téged várt -
s vágytál oly önzőn, földi-angyalokra?
A parti fák alatt a bús magány tanyáz,
a vén pad árva, hó takarja - ráfagyott,
befedve, csendbe rejtve régi bánatot,
s jegekbe zárva láva-nyári éjszakát;
de várni oly nehéz, s az ember elmereng,
- a szív, ha fáj, a színvilága megfakul -
s ha álmodón a régi percbe visszahull,
a dallam újra cseng, a múltja feldereng.
Nekem te olyan vagy írás,
mint másnak a kenyér.
Szavak, betűk nélkül sok ember megél,
de nékem te vagy a mindenem,
s ha nem írok „éh” van a szívemen.
A minden nem jelent itt mást;
tollat óvó tenyér
hófehér papírra meséket regél,
vagy bármit, ha úgy van ingerem,
s a jutalmam így mindig elnyerem.
Számomra ez kegy, íz, varázs,
s ha az ész nem henyél,
kitartó munkával sok mindent elér.
Az alkotó öröm van velem,
gyönyörű érzés, régen ismerem.
Az égre nézve végre álmodozhatok,
az este hűs nyugalma szórja kincseit,
a bú, s a bánat elkerül, ma nincsen itt,
ragyogva sejtető a fény, mi áthatott.
A bánat éjszakába fúlva elhagyott,
a Hold - az égi büszke herceg - átölel,
ezüst a fénysugár mi messze és közel,
ezernyi csillag őriz, árva nem vagyok.
Imába foglalom ma áldva sorsomat.
Ki az, ki vágyva lenne mindig énvelem?
Nevét a csöndbe súgja már a gondolat,
örökre itt marad varázsa, s ég nekem
Selymes hálót szőttél,
nekem készítetted,
sötét csápjaiddal
reám terítetted.
S hagytam, mert úgy fáztam,
jólesett a meleg,
furcsa ragadós volt,
de én hittem neked.
S mikor ráébredtem
hálód fogságában,
hogy áldozat vagyok,
vergődtem csapdádban.
Nem akartam mást, csak
mielőbb meghalni,
s te, hogy kedvemre tégy,
elkezdtél felfalni.
Valami feszül odalenn,
talán a tenger csíra az,
reménylőn’ várva víg tavaszt,
mint Napnak árja odafenn.
Valami feszít engem is,
ismerős, édes zsibbadás,
bizserget lenge, friss varázs -
csalóka szívem el ne hidd!
Valami bomlik, széthasad,
kitörni készül új erő -
genezis, élet bújj elő,
Hajnalban,
Reggel,
Délben és este,
Alkonyatkor,
Pirkadatkor,
A nap minden
Órájában,
S annak percében,
A világ minden
Részében,
A Földön, az égben,
A csillagokban,
A Napban,
A Holdban,
Óceánban,
Ragyogásban,
Sötétben,
Esőben,
Szélben,
Sűrű hóesésben,
A fákban,
A rétben,
A mozdulatlanságban,
Örök körforgásban,
Minden egyes dalban,
S a gyönyörű
Mesét regél az éj nekünk,
egekbe hívja álmodat,
ezernyi csillag átölel,
valóra váltva vágyadat.
Mesélj nekünk te fénysugár
- varázsa néki képzelet -
amíg a szív lecsendesül,
s amíg a hajnal ébredez.
Valóra váltva szent hitünk
mesél a szél, s te hallgatod,
jövőt dalolva ránk nevet,
Gyönyörbe részegült bíbor hajnalok,
lepedőn felejtett édes illatod,
gyűrt gyolcsba ivódva lágyan átkarolt,
szobámat belengve gyöngén rám hajolt,
s kiröppent reggel a résnyi ablakon.
Utánad néztem a néma balkonon,
s szerettem volna az egeddé válni,
fölötted féktelen felhőként szállni,
akartam látni, hogy hova visz utad,
Már csak emlék vagy nekem merengő,
bíborhajnalon fel-fel derengő,
bús gyönyörűség.
Már csak akkor jössz hozzám újra el,
ha ködfátylas képzetem útra kel,
és indul eléd.
Már csak feloldoznom kéne téged,
tűz-gyémántlelkem dobtad el végleg,
hűs kavicsokért.
Már csak azt kell felednem - ha tudom,
mikor feléd fordulok az úton,
hogy; szeretlek még.
Szavad csobogó aranypatak,
lubickolva fürdőzöm benne,
úgy becéz, mintha a lelkemnek,
gyönyört adó balzsama lenne.
Szavad bíbortüzű csábos dal,
rügyet fakaszt, szirmokat lehel,
s virágot bontó dallamokkal,
melege dús, méznektárt nevel.
Szavad bársonya őszibarack,
s ha kéjvággyal belemerülök,
vérem forr, és az édes-lében
pancsikolva, megrészegülök.
Szavad Holdsugár gyöngyházfénye,
- éjjel oson - titokban jön el,
Ülsz és nézlek.
Tekinteted messze réved,
homlokodba ősz tincs hajol;
kinn az ágon madár dalol.
Ülsz és nézlek.
Tán a múltból jönnek képek,
szemed sarkán szarkalábak;
kinn gyerekek kacarásznak.
Ülsz és nézlek.
Mosolyodban vágyat érzek,
ismerem a rezdülésed;
Az álom elkerül - pihenni hív az ágy -
zenél a szél, a dúdolása pille-lágy.
Borát a sorspohár taszítja énfelém -
hiába szürcsölöm; mi végre? - kérdem én-
ha nem segít, mit ér? Kemény a bús magány.
- a képed itt feszít a kis szobám falán -
Satíroz enyhe pírt a láz az arcomon,
vakít a Holdsugár a barna balkonon.
Álmaink lánca minket régen összeköt,