Judit blogja

Tizenkét évesen még soknak hittem én,
bár azt is éreztem, hogy elégnek kevés,
ám a negyvennyolc ma már nem tűnik soknak,
de persze tévúton járva, több mint elég.

Itt áll a kurd,
nadrágja kord,
kezében kard,
s azt mondja, kérd
e régi tőrt,
mit kézben tart,

Hány centimeter egy pentameter?
És mennyire büdös a versláb-szag?
S ha rímekbe szedem a rémeket,
a verssorok között ők nem látnak?

Esküvőre

Érzés-gyöngyök

Gyöngysort fűztem érzésekből,
tarkabarka láncom lett.
Minden érzés másmilyen gyöngy,
egyszerű vagy összetett.

A szeretet szív alakú,
aranysugaras, piros.
Szivárványszínű az öröm,
mosolyarcú kis csinos.

Nagyon sötét zöld a harag,
és egy kicsit szögletes,
a düh pedig grafitszürke,
hosszúkás és tűhegyes.

Plamen Dojnov: Magyar komplexus
avagy mit látott Jurij Vlagyimirovics Andropov, szovjet nagykövet az ablakából 1956-ban Magyarországon

Pedagógus napra - szeretettel :-)

Húsvéti bárány

A húsvéti kicsi bárány
kapu előtt pityereg.
Nem találja kis gazdáját,
pedig nagyon jó gyerek.

Mindig finom, friss szénával
kedveskedik őneki,
s most hiába a bégetés,
nem válaszol rá senki.

Bimm-bamm, bimm-bamm, szól a harang,
a kisbárány elhallgat.
Talán a gazdája hívja –
gondolja, és elballag.

Nem sír most már, csak a harang
öblös hangját követi.
Hite hajtja a lábait:
kis gazdája szereti.

Nagyon szeretem az epigrammákat, még a sírverseket is, ezért írtam néhányat az elmúlt évek során. Ebből hoztam most egy vegyes csokrot.

Sün-apónak mi a baja?
Nem nyughat a sün-unoka.
Felveri a sün-családot,
megtöri a téli álmot.

Éjbe szórt milliárdnyi fény-parány az út

Friss hó roppan a lábam alatt,
s látom a hóban a lábnyomomat.
Jól tapad, görgetem hólabdám,
mintha a Holdat forgatnám.

Építek óriás hóembert,
felszedem érte a hótengert.
Hóhegyet hordok a lábához,
hótakarót havas álmához.
 

Hóban, fagyban

Hóban, fagyban jó a sapka,
hóban, fagyban kell a sál,
kesztyűt is húzz a kezedre,
mielőtt még megfáznál!

Bundás csizma a lábadon
jó szolgálatot tehet,
hóban, fagyban egész télen
megőrzi a meleget.

Ha odakint jeges minden,
és a világ didereg,
vastag ruhába burkolva,
bizony, észre se veszed.

(2011.)

Újév csillaga

Januári kicsi csillag
havas tájra lekacsintgat.
Egyet pislant, s nyomban érzed,
a föld egy új évre ébred.
Megint pislant fűre-fára,
jégvirágok szöknek szárba.
És ha harmadszor kacsint le,
remény költözik szívünkbe.
Új szél fütyül a világra,
s szép lesz mindannyiunk álma.

(2011.)

Mivel hamarosan itt a karácsony, íme a legfrissebb karácsonyi gyermekversem:

Karácsonyt ül a világ

Erdő, mező hóbundában,
ünnep lobban gyertyalángban,
dalt susog a fenyőág.
Karácsonyt ül a világ.

Szép tündérek, csúf koboldok
– ilyenkor mindegyik boldog –,
angyalszárnyú paripák.
Karácsonyt ül a világ.

Szívek nyílnak, mint a rózsák,
minden bút elmos a jóság;
csepp kis szeretet-virág.
Karácsonyt ül a világ.

Mivel hamarosan jön a Mikulás, íme egy friss Mikulás-váró versem:

Gyermeköröm

Vágtat a szán hóparipán,
tél szele röpteti
száz falun át.

Bundaruhás, ősz Mikulás
hajtja a szánt, s vele
víg dala száll.

Csillan a fény, mily' tünemény!
Nyílik a puttonya:
benne remény.

Álomözön – gyermeköröm,
víg mosolyokban
visszaköszön.

Hiányoltam a blogomból ezt a névnapi köszöntőt, ezért elhoztam most. Aktualitását nem vesztette, pedig már nem mai darab. Ezzel kívánok sok boldogságot minden kedves Erzsébetnek!

Erzsébet napra

Kóbor pont

Egy kis pont a füzetemből,
irgum-burgum, megszökött.
Földre pottyant, és cipőmnek
az orrára költözött.

Amikor a kertbe mentem,
cipőn lovagolt a pont.
Nem tudom, hogyan csinálta,
de megnőtt a kis bolond.

Olyan nagy lett, el se bírtam,
lerúgtam hát a cipőt.
Így kapott a füzetemben
született pont kimenőt.

Elrepült a kertkapuig,
s a cipőmtől búcsút vett.
Kigurult a főutcára –
világ csavargója lett.

Bogyiszlói Őstölgyes

Öreg tölgyek várakoznak csendben,
sóhajuk a kék ég felé rebben.
Kétszáz éve gyökereztek földbe,
öltöznek-e még kétszázszor zöldbe?

Sokan voltak, s ma már alig vannak,
vándoroltak, mégis itt maradtak.
Eke vasa ritkította őket,
árvíz mosta alattuk a földet.

Most a szántó szélén állnak némán,
feléjük visz fáradt, őszi sétám.
Dunai szél borzolja a fákat,
meg is hajlít egy-egy gyengébb ágat.

Talpam alatt levelek zizzennek.

Harminc év után

Belém mar még ma is rútul a bánat,
mert elvesztettem az én jó apámat.
A fájdalom-gombóc torkomban fészkel,
feledni nem lehet szívvel, csak ésszel.

Hétköznapivá züllött sajdulások,
mosollyal leplezett könnycsepp-virágok:
harminc év harmincezer hiányjele.
Nincs megszokás. Fáj. És élni kell vele.

(2016. március 29.)