kékszem blogja

  Szende legény

Utam végére érkeztem,
a rögöket kikerültem,
küzdöttem az ellenséggel,
őrhelyemet nem hagytam el.

Bízom benne utam végén,
táplál még az életremény,
örömök várnak még reám,
hogy azok eljutnak hozzám.

Másképp mit érne az élet?
A rossz napok nem kellenek!
Volt belőlük éppen elég:
kerüljék az utam végét!

Szép öregséget szeretnék:
lengje be az utam végét!
Ne kellene megkérdeznem:
Istenem, hát miért éltem?

Magam elégedett vagyok:
utam végén is dolgozok,

Volt már egyszer, de még
lehet:
sütünk finom lágy
kenyeret.
Anyám egyszer jól
meggyúrja,
és kukurókra
szaggatja.
Letakarja, hogy
pihenjen,
a bele szivacsos
legyen!
Finom tejfölt önt
reája,
s a családja
elfogyasztja.
Vagyunk hozzá épp
elegen:
velem együtt
tizenegyen.
Szülők ketten:
tizenhárom.
Nem voltunk,
de megszülettünk,
gazdag jövőt szántak
nekünk.
Az már csak jövőben
jön el,
hogy jóllakok lágy
kenyérrel.
 

Apró kis teremtés,
gyötör a szenvedés?
Győzd le, és kész!
Szellemed szüli
a szépséged,
szépséged táplálja
szellemed.
Szültél-e gyereket,
akiből óriás lehet?
A szellemed szépíti
szépséged az meg
a szellemed.
Szültél-e gyereket,
akiből óriás lehet?
Óriás pedig lehet,
aki szenvedett,
de az nem, aki
vétkezett.
Szenvedés szárnyakon
elrepül,
pengetni a lantot
sikerül.
Nem fenyeget szakítás:
te magad vagy óriás!
 

 Apró kis teremtés,
gyötör a szenvedés?
Győzd le, és kész!
Szellemed szüli
a szépséged,
szépséged táplálja
szellemed.
Szültél-e gyereket,
akiből óriás lehet?
A szellemed szépíti
szépséged az meg
a szellemed.
Szültél-e gyereket,
akiből óriás lehet?
Óriás pedig lehet,
aki szenvedett,
de az nem, aki
vétkezett.
Szenvedés szárnyakon
elrepül,
pengetni a lantot
sikerül.
Nem fenyeget szakítás:
te magad vagy óriás!
 

Csöndes az éjszaka,
alusznak az álmok,
mikor felébrednek,
hozzák a harmatot.

Csöndes az éjszaka,
kialszom magamat,
megfejtem én akkor
a titkos álmokat.

Enyémet,másokét,
mindent fölfedezek,
álmainkba szövöm
az életem veled.

Csöndes az éjszaka,
álmomról álmodom,
s ha szépet álmodom,
teveled megosztom.

Ugye meghallgatod,
amiről álmodtam,
nekem az is elég,
ha neked elmondtam.

Csöndes az éjszaka,
harmatos a hajnal,
beszórja álmunkat

Ez a szó immár nyomasztó,
ösztönző is, de fárasztó.
Állandóan üldöz engem,
hogy rímekbe szedegessem!
De a rímtől még nem lesz vers,
csak egy szöveg,amely még nyers.
Nagyon nyers, és az is marad:
nem díszítem írásomat.
Úgy, ahogyan megszületik,
rögtön versnek neveztetik.
Ezt a bűnt én követem el:
büszkélkedem verseimmel.
Azt sem veszem figyelembe,
hogy a ritmusa is gyenge,
kép csak ritkán jelentkezik,
az olvasók azt szeretik.
Mindez engem nem érdekel,
csak az írás készüljön el!

Ítéletidő
augusztusban,
aratás idején,
száguldottam
Illés szekerén.
Fent lángolt
a Nap, lent
izzadtam,
 Illés szekeréről
menekülni
próbáltam.
Régen akart
szekereztetni,
de mindig el
tudtam kerülni.
Most már hagyom,
hogy elvigyen,
s ágálni fok én,
Illés próféta
tüzes szekerén.

Földön élek emberként
ha megunom, elmegyek,
egy jobb helyet keresek:
ne legyenek emberek!

Űrhajóval távozom,
a helyzetet megszokom,
jelentem: megérkeztem
itt vagyok kint az űrben.

Nem vagyok tehetetlen,
a munkámat elkezdtem,
gondoskodom magamról,
s kipihenem magam jól.

Fellegeket nem látok,
természet nem háborog,
csöndes, nyugodt az élet,
innen én el nem megyek!

Első űrlakó vagyok,
néha rátok gondolok:
vajon követni fogtok,
vagy inkább ott meghaltok?

A zöld mező diktálja 
léptemet,
pihenni pillanatra
sem enged.

A zöld mező irányít
engemet,
eltévedni eddig nem
lehetett.

A zöld réten emberek
kaszálnak,
megpihennek a lombos
fák alatt.

Nem kóboroltam eddig
zöld mezőn,
jól érzem magamat a
hegytetőn.

Dombtetőn eszem meg az
ebédet,
jóformán, csak a száraz
kenyeret.

Nem megyek ma tovább a
mezőnél,
lefekszem, s rám borul a
sötét éj.

A zöld mezőn sokáig
pihenek,
alszom egyet, s azután
elmegyek.

Nem veszem komolyan
magamat,sem titeket,
sem a verseket, sem
a  bizonytalan életet.
Felszínes, törtető,
tehetség nélküli
amatőr vagyok, agyamból
az értelem kifogyott.
Ami következik, tömör,
aki értelem, tehetség
nélkül, magasra tör,
csak bámul, mint ökör
az új kapuban: az nem
tud, mert nem hagyják
érvényesülni; csak az 
övék a költészet- vallják
büszkén, igen: büszkén.
Én sort sor mellé helyezek,
s aki  akarja, láthatja:
az enyém teljesebb,
ne mondjam: sokkal szebb!

Hogyan is volt, hogyan nem?
magam elveszítettem,
megkeresni nem mentem,
nem gondolkodtam:
egy pillanatig boldog voltam,
saját tengelyem körül forogtam,
akár a Föld, de a tengely
összetört.
Volt egy kicsi szerencsém:
ismeretlen voltam én,
másoknak sem léteztem,
egészen elvesztődtem.
Odalett a boldogság,
sivár lett az egész világ,
fordultam egy teljes kört,
de nem követett a Föld:
egyszerre csak megállott,
mert forogni nem tudott,
az egész egy pillanatig tartott,
az öreg Föld nem volt boldog.

Komám kómában kivárta
kihez kerül kivételes
kúrára? Komám közben
kigyógyult a kómából,
komoly kezelést kezdett
kómájával. Komám kómát
kerülte, kigyógyulását
köszönte Keményen kiállt
kómája kúrálóiért,
kéretlenül keresett
kiváló kúrálókat.

Barátom,
szemedben tiszta hűség ragyog,
fénye sugárzik, körül ölel,
körbefon, és én megérzem:
a barátság csöndes, halványkék
tengerén találkozunk, ápolni
fogsz vénségemben, hozzám köt
a hűséged.

A virágok harmaton ébrednek,
előbb virághimnuszt énekelnek,
majd későbben felszárad a harmat,
és ők egész napon muzsikálnak.

Estikének van egy jó hangszere -
kitűnő négyhúrú Hegedűje.
a Liliom szépen zongorázik,
és a hegedűhöz igazodik.

A szép Fehér orgona orgonál,
és a hangja jó  messzire elszáll,
annyira színes mindig a  hangja,
mint amilyen színes ő jó maga.

A bőgőnél zenél Hortenzia,
visszhangzik a sajátságos hangja,
a Hóvirág a citerán játszik,
és a tavasz hírnöke nem fázik.

Dallal ébred a Virág,
hallgatjuk a himnuszát,
Estikének hangszere -
négyhúros Hegedűje.

Orgonázik Orgona,
s olyan színes a hangja,
mint amilyen ő maga,
bejutott a templomba.

Hortenzia bőgőzik,
azon még más is játszik,        
Hóvirág citerázik,
Liliom szólót játszik.

Estike a klarinét,
szereti a népzenét,
estére összeülünk,
s hallgatót tanít nekünk.

Gitárt penget Gyöngyvirág,
ő kérte meg Dáliát,
meg az esti Violát,
vegyenek harmonikát!

Az üldözött béke,
s eltiport szabadság -
visszaköveteli
a törvényes jogát.
Eltüntetnek minden
gazt,és megpihennek;
eleget harcoltak.
A béke csendet kér,
szárnyal a szabadság,
s felcsendítik újra
az élet megújult,
emberi himnuszát.
 

Felébredt a nap,
de sötét volt még,
indult az ezred,
nem volt menedék.
Sírtak édesanyák,
leányok, gyerekek,
ott voltam közöttük,
jöttek a nővérek.
Sebeket kötöztünk,
az ezred támadott,
sok volt a halott,
menekülni kellett,
az eső zuhogott.
Erősítést kaptunk,
néhány századot,
az ellenség gyengült,
minden változott.
Megkergettük őket,
nem volt erejük,
mi erősek voltunk:
tudja a falunk.
Érte mentünk harcba,
megvédelmeztük,
azóta virágzik
töretlenül.