kékszem blogja

Egyedül unatkozom az üzletben,
mert nincs otthon egy falatnyi kenyerem.

Nem szolgálnak ki a drága asszonyok,
veszek én a polcról, és elrohanok.

Azt hiszi a világ, hogy tolvaj vagyok:
éhen halni ártatlanul sem tudok.

Családomért feláldozom magamat,
húst szerezni bejárom a boltokat.

Gyanús személy vagyok így a városban,
félelmemben sokszor elsírom magam.

Azért edzek, hogy érzékeny ne legyek,
ezután is kell szereznem kenyeret.

Jól élünk, a családom elégedett:
gyermekeimnek hozok édességet.

Becsukom a szemem,
s ki nem nyitom addig
míg fekete felhők
alatt járhatok csak.
Tegnap még ragyogott
a Nap, hová tűntek
a fényes sugarak?
De mi lehet velünk,
ha a fény elkerül
minket, és keletről
nem jönnek a fények,
csak mogorva, sötét
fekete fellegek,
és megállítani
nem vagyunk képesek.

A hajnal jelzi:itt van a reggel,
s kezdődik a nap sok gyötrelemmel.
A fáradt föld csak alig forog már,
a bóbiskoló nap nehezen jár.

Bágyadt napok sorakoznak rendben,
bizonytalan minden nap Keleten.
Onnan jönnek, merre mennek vajon,
itt maradnak, s részt vesznek a toron?

Szomorú nap: kit temetnek megint,
elveszejtik a föld magyarjait?
Látja a nap, nem tud tenni semmit,
úgy gondolja, hogy ő akkor alszik.

A bús este érkezik,
a fáradtság elalszik,
és durmol virradatig,
halvány fény ébreszti,
benéz az ablakon,
de nem lát pihenőt,
kiürült a lakás:
dolgozik napestig.
Érdemes fáradni
másokért?-nincs
erre felelet, ennyi
az élet: dolgozz,
építs, fáradj!-
ezüstharmat száll rád,
itt egy újabb este,
és pihenhetsz megint,
érezd jól magad:
az élet ennyi

Barna, zöld szemű
angyal vagy, vörös
sátánok követnek,
én vigyázok rád,
de segíts te is!
Taníts meg úszni
szerelmem tengerén,
úgy nem tűnök el,
s megmaradok neked.

Vér patakzik az utcákon,
pusztul az emberi arany,
és már az sincs,
aki a veszteséget felmérje.
Akarom, mondani -
nem veszteség:
a végső pusztulást,
melynek mi már
tanúi, sem felmérői
nem lehetünk.
Szimbólummá merevedünk,
szoborrá,
s az önpusztítás
legendájának élettelen
alakjai leszünk.
Vértelenül ott fekszünk
az árok szélén,
és miénk csak
az elpusztult világ,
melynek sáncaiban
a mi vérünk hömpölyög,
s a földet sem látja senki,
csak a szennyes vért,

Milyen lesz a vasárnapunk,
ha a héten robotoltunk?
Mit válaszolsz a kérdésre?
vigyázz az egészségedre!

Nem dolgozunk, csak heverünk,
úgy lesz könnyű az életünk.
Gyere velem, sétálgassunk,
attól színes lesz a napunk.

Mert ma úgyis vasárnap van,
hadd töltsük el együtt, vígan!
hétfőn aztán kezdünk újra,
készen állunk a robotra.
 

Fehér dallam ébreszt engem,
ezüst zene a kedvencem,
hallgatom a legjobb zenét,
jellemzője, hogy égszínkék.

Színesen szól a muzsika,
a világot már bejárta,
nincsen annál ezüstösebb,
én rózsaszínt küldök neked.

Hallgasd, mikor egyedül vagy,
nekem érte szerelmet adj!
együtt hallgatjuk a zenét,
s táplálja bennünk a reményt.

Fehér dallam ébresztett,
csodáltam a színeit,
lila nyugalmat ígért,
s hogy zenélni megtanít.

Bús basszussal kezdődött,
s vidámított a tenor,
ezüst-szoprán csillogott,
és eltűnt, ami komor.

Szín a zene, illatos,
virágzik, és velem van,
zölden zenél a remény,
s trillázgatok magamban.
 

 Esküvő az állatkertban

Majmok fogják kézen egymást,
a férfi öleli társát,
most az egyszer nem játszanak,
mert házasodni akarnak.

És az bizony komoly dolog,
a víziló csak háborog,
az esküvőn nem lehet ott,
mert ő csúfolódni szokott.

Ott meg csak szépet mondanak,
udvarolgatnak egymásnak,
csak szép szavak hanzanak el,
még a gólya sem kelepel.

Kerekerdő szép tisztásán
mulattak egész délután,
a majompár igen boldog:
a házassága nagy dolog.

Csöndes szerelem
hullámzik beteg szívemben:
megnyugtat a remény.
Áll az idő.
Fehér békével szórja be álmunk,
kék ragyogással kezdődik napunk.
Ketten vagyunk.
Te vagy a remény-
a teljes élet:
beteg szívemben szerelemmel
téged kereslek.

A csöndes szerelem
tengerkék vizében
fürdik beteg szívem.
Harmatos hajnalon
fényt sugároz szemed,
és kedves reménnyel
kezdődik a napunk.
Megáll az idő, csak
ketten vagyunk, s fehér
békével szórja be
álmunk, reményem vagy
és a teljes élet:
azután is csönget
szívemben szerelmed.

Angyal volt az édesanyám,
ő gondozott meg az apám,
a bölcsőmet ők ringatták,
nem aludtak sok éjszakát.

Ők szerettek, ők neveltek,
mindig jóra törekedtek,
követem a példájukat,
velük járom útjaimat.

Angyalom, angyalok anyja,
áldott neki minden szava,
imába foglalta nevem,
szívből könyörgött érettem.

Nem is üldöz senni veszély:
a mi házunk imaszentély,
az angyalom Jézust hívja,
s a családunkat megáldja,

Váratlanul találkoztam az idővel.
Akkor nem tudtam mondani neki semmit.
Nem voltak szavaim; anyám csak később
kezdett rám testálni néhányat az övéiből.
Azóta az idő medrében lubickolok,
néha egészen kiszárad, és félek :
idő nélkül hogy folytatom tovább?
Akkor is, és később még többször
halasztást kaptam. Most újra
szemben állok az idővel.
Kézszorítással köszöntjük egymást. 
Nem fenyeget, csöndes-szerényen
ütögeti meg vállamat, és megnyugtat:
 - maradok tovább veled.
 

Nyugtalan, fekete éjjelen
hiányzó kenyeret sütöttem,
reggelre már el is osztottam,
minden dolgozónak juttattam.

Hogy senki ne szenvedjen hiányt,
s kértem, hogy tiszteljék a kormányt!
Tudják, hogy nem csak támadni kell,
mert az úgy soha nem lehet fer.

Jöjjenek inkább segítséggel!-
szegény hazánk- neki nagyon kell,
amit hirdet a Népszabadság?-
tagadhatja az  egész ország.

Fidesz és emeszpé, tudjátok,
mondom, hogy közösek a gondok,
akkor, Fidesz, Fidesz, emeszpé,
úgy lesz a haszon az országé!
 

Nyugtalan éjjelen
kenyeret sütöttem,
és vigyáztam nagyon:
mindenkinek jusson!

Ne lássanak hiányt,
tiszteljék a kormányt!,
Népszabadság morog:
súlyosak a gondok.

Nem csak támadni kell,
úgy az cseppet sem fer,
segítsenek inkább,
azt várja az ország.

Fidesz és emeszpé,
tartozzunk együvé
csak az egység segít
arra van szükség itt!

Gyakran visznek álmaim
oda, hol most is kék az ég,
diákjaim emléke hív haza,
hallom a rézcsengő hangját,
érzem, hogy most
csak nekem rázzák.
Felkészülök lélekben
a nagy találkozásra,
és fiatal drukkal lépek
az osztályba. Más a bútorzat,
másak a falak, más emberekre
világít az ablak.
Idebent sorakoznak az emlékek;
felnőtté váltak a gyerekek.
Fejlődtek, nagyok lettek,
szellemileg használnak
a szülőföldnek: általában
hazatérnek.
A hagyományt nem törik meg:
Sarmaság szép kisváros lett,

Virrad, hajnal hasad,
nem sokáig dereng,
jönni készül a nap,
és vele a meleg.

Színesen érkezik,
dudál, mint a vonat,
és azon tűnődik:
vajon meddig marad?

Engem itthon talál,
örömöt hoz nekem,
betölti udvarom;
megpihen a kertben.

Friss virágot talál,
a tegnap ültettem,
várom a violát:
megérkezik délben.

Ő az én virágom,
az illata lila,
itt van már előttünk,
a kaput kinyitja.

Összetalálkozik
ott a szerény nappal,
belép a lakásba,
és pihenni akar.

Hosszúra nyúlt a dolgozó éjszaka,
reggel várt a töltelékes káposzta.

Hajnalodott, s kimentem a konyhába,
a káposztát nem is tettem tányérba.

Kivettem, és nem hagytam a fazékban,
jó volt neki az én mocskos markomban.

Reszkettem, hogy lehullik a padlóra,
most mostuk fel, nehogy összekoszolja!

Úgy gondoltam: lesz  belőle holnapra,
de ha nem, akkor jó lesz a tarhonya.

Rántott hús és vele finom saláta,
lenne még, ha semmi meg nem romlana.

Reggel tea, este tej a vacsora,
betartom, mert így kéri a diéta.