Sztancsik Éva blogja

Pipacsföldön (másképp, ahogy elvárt lenne? :) )

Szikrázott a Nap azon a délután,
felvettem kedvenc, kék-virágos ruhám -
méh dongott fodrán, töltögetve kedvét,
hasamon rózsát kergettek a lepkék.

A szomszéd réten hajlongott sok pipacs.
Szellő úr szisszent: ez vadvirág, ripacs! -
Csitt! intettem le, ne kötekedj, szentem;
hozzájuk megyek, hogy bájam terjesszem.

Szerény, vérhajú, hamar-hulló élet...
sajnállak, hiszen oly hirtelen véged -
gondoltam egyet! bár maradnál tovább...
hangolj lelkemből daloló csalogányt.

Moment

Összekaristolták a repülők az eget
és az most úgy néz ki, mint egy
korcsolyapálya, én pedig lesem a
vonatból szájtátva ezeket a fényes,
egyenes és görbe vonalakat, amik
keresztezik egymást néhol, de csak
azért, hogy máshol szétváljanak, s
még több sebbel ékesítsék a kéket
ott, ahol a narancssárgán hanyatló
Nap szalad a sínek melletti agg-fák
koronái között velem, hogy elérje,
hogy még beérje azt az utolsó előtti
gondolatom, mi akkor járt éppen
eszemben, mielőtt kinéztem ezen
a koszos, ragacsos ablaküvegen.

Pipacsföldön

Szikrázott a Nap azon a délután,
felvettem a kedvenc virágos ruhám;
hajamban méh dongott, így töltve kedvét,
hasamon rózsát kergettek a lepkék.

A szomszéd réten hajlongott sok pipacs.
Szellő úr szisszent: ez vadvirág, ripacs!
Csitt legyen! intettem, ne lármázz, szentem.
Hozzájuk megyek, hogy bájam terjesszem.

Szerény, vérhajú, hamar-hulló élet...
sajnállak, hiszen oly hirtelen véged.
Gondoltam valamit, csak maradj tovább:
hangolj lelkemből daloló csalogányt.

Örökké Merész Tánc

Keresek egy hangot az éterben régen,
mi legszebben súgta a nevemet nékem;
de nem hallom sehol, nézhetek bármerre,
ez a lopkodós Sors útközben elcsente.

Mást is lopott tőlem: álmokat, vágyakat,
számos derűs évet, mely múlton átszalad.
Nem hagyott egyebet, mint Meztelen Hitet;
gyorsan öltöztetem, mert a Jelen siet.

Adok rá egyszerű, sallang-mentes ruhát,
ékszer-permet gyanánt illat-levendulát;
díszítem mosollyal, igaz, kényszeredett,
de mit várjunk attól, aki reményvesztett?

Tenyeremből

Tenyeremből eszik a Tegnapom.
Csipegetve dagad emlékzabon.
Táplálom vele merült testemet,
töltöm a Holnapom, mi eltemet.

A jelennel nehéz mit kezdeni.
Éhes, mohó önmagát kelleti.
Mire kimondom: csodás e reggel;
befalta pár óra, s delet hergel.

Álmosan figyelek sótlan tájat.
Ablakomon keresztül hűs árad.
Rásimítom vállamra kendőmet,
adok még sanszot a jövendőnek.

Mert suttog a Pillanat Bűvésze.
Meghívja tudatom egy ebédre.
Bűvölve olt sejtembe szűz Reményt,
kéri, tegyem felnőtté győztesként.

Riasztó

Minden olyan lapos, eltűntek a formák,
ez az egész világ egyetlen nagy pacni...
Mindennek ura lett a bóvli, a hakni,
agyakon lakatolt sekélyesség-fogság.

Hová lett a kerek, a szögletes másság?
Hol bujkál a tarka, különleges tartam?
Színfolt, ami izzott önmagáért hajdan
és nem vegyült bele alattomos álság.

Jellemek kellenek. Sasok és Sirályok.
Szárnyaljon, cikázzon magasan az ember.
S ne szégyellje magát odafönt, ha egyszer
azt kérdik majd tőle: érdemből mit látok?

Sápad már vágyam

Szempillám között fennakadt a múltam.
Ha lecsukom, látom, ahogy futsz felém;
fodros, barna hajad napszítta remény,
s lelked útitársam, szemembe fúltan.

Ott vagy a fehér víz ódon sarkában,
leültél az írisztől kicsit messzibb...
a hangulat kesernyés, mégis meghitt;
szívemben ízed, de sápad már vágyam.

Fáradt, meggyötört, pihenni indulna.
Félrenéz, mert előtte ülsz ruhátlan;
örömöt nem benned lel, inkább másban,
elmúlással pancsol, korral tisztulva.

Szikrák és hamvadások

Szemed Szikrája gyújtotta szerelmem,
s az egy pillantásodtól lángra kapott;
Te pedig hagytad, hogy égjen e lelken
minden éghető, mi még nem volt halott.

.....

Annyi elhamvadt érzés pihen tovább,
miben csöppnyi élet sem lakozik már,
enyészet taposta ötvennégy holt nyár...
lélek-ősz hord hátán fakót, haloványt.

Gyötrő rideg télben dideregsz, szentem;
adnék rád bolyhos, bélelt, meleg ruhát;
hadd lobbanjon bennem léterő-gyufád,
s hatalmad véremből vágyat perzseljen.

.....

Talány 2. (A gúnya gúnyja)

Jövő-menős kedvem szottyant,
s becsábított bolt, a holland.
Régen többször voltam vendég...
most már hiszem: időm csenték.

Órákon át turkálsz gúnyát...
szemed szomjas vágya sújt rád;
mennél is, meg maradnál is...
nem csoda, ha kedély háklis.

Bosszantó e sok gönc, kelmék,
mik más helyen drága termék;
ezért hegyet gyűjtesz rögtön,
legyen, miről eszed döntsön.

Szóval: újfent kaland a tét!
Gyerünk, Éva, nézz szanaszét!
Földszint vonzó, ár se rettent.
Az emelet? Járok mennyben.

Érzékcsalódások

Együtt

Hajnal szántott az égen, mikor jöttél
felém, s átlátszó harmat-barázdában
emlékfoszlányt görgetett a dühös szél.
Játszva öblítetted le hajam, vállam

az ébredő Nap hűs mosdó-vizével.
Sírt a pirkadat, együtt sírtunk vele.
Érezhettem volna, már nincs kivétel,
én sem leszek az, hát törődjek bele.

Összebújtunk. Ígéretesnek hittem
magam. Olyannak, akiért meghalnak,
majd ismét élnek; akin kuncog Isten,
mielőtt szól: zuhanj csak, én elkaplak.

Egyedül

Özvegy Ölelés

Gyönyör-felhőkön ülnek a vágyak,
lábuk lóbálva dúdolnak Téged;
bódító dallam házalva vágtat,
örömtől fűtött arcokba réved.

Árad szerelmem, kilép medréből,
sodor magával útjában állót;
messzire futnék kéjes nedvétől,
kerülj el engem, a lázzal hálót.

Özvegy Ölelés lebzsel egyedül,
keresve karol semmit markolón,
távolból hangod sírva hegedül,
válasz nélkül is hozzád tartozom.

Kacagó szemem hunyorog vakon,
belül még látlak, kívül elvesztél...
hangoddal együtt közös a lakom,
kottánkkal teli e zenész-szentély.

Talány

Elém állt egy tükör este,
rámnézett és szavam leste.
Nem tagadom, meglepődtem,
mit akarhat itt, előttem.

Eddig mindig szerénykedett,
foncsorja sem kedve-szegett;
erőszaktól mentes, mondom...
kioszthatták: lelket mosson.

Ki lehetett ilyen galád? -
hogy álnokul szórja tanát.
Szembesítsen békés órán
azzal, ahogy hervad rózsám.

Firtatni ezt abbahagytam,
bár...lesem én, lankadatlan.
Szemüvegem is feltettem...
essen reám jobban terhem.

Elmeközelben

Míg az évek gyorsulnak,
én annál lassúbb vagyok;
bambulnak fejemben a
veszteglő gondolatok.

Álldogálnak kicsit, hogy
teltebb ízzel menjenek;
időnként mosolyognak,
velem néha cserfesek.

Aztán, ha mécses gyullad,
s homályt hasít agyvasút,
szikrát szóró sínek közt
elsodor pár szemtanút.

Mozgolódnak "utasok"
tán kik éppen leszállnak;
távoztukban érkezők...
pár kisiklást rám-szánnak.

Nem is tudom, mi volna,
ha meghalna értelmem;
testem üres vackában
...aszalódnék értetlen.

Daljáték függöny nélkül

Dalolni szeretnék, zenekart vezetni...
minden ember jöjjön, ki sorsát vezekli.
Álljunk szépen sorba, lökdösődés nélkül;
gyertek ide, gyertek, a szólam élénkül.

Hangosan nótázzunk, tüdőnk kitágítva...
maradjon hát otthon, ki tervünk hárítja.
Hadd repedjen széjjel Világ dobhártyája;
hallja meg, csak hallja, mivé lett "báránya".

.....

Pillants le égbolt és láss rög közül, te föld!
Sokan vagyunk, ugye? Talán a félsz betört?
Pedig ez még csendes, nyelvünk sem vipera.
Eddig a nyitány szólt...most jön az Opera!

Ballagunk, bolondosom...

...és szól a dal, a himnuszunk,
míg mi ketten csak hallgatunk;
és merengünk...bolondosom,
az érzés itt benn pont rokon;

...kezem kezed felé lopom,
tudom, sosem veszed zokon;
fejemben csönd, párnám öled,
szívedből szőtt, finom szövet;

...virul szemem látványodon;
lásd, simábbá vált homlokom,
lehelj rá csöpp kis gyöngyöket,
gördüljenek a csók-kövek;

...és szól a dal, a himnuszunk,
jaj, pengeti, hogy halhatunk;
kit érdekel!, majd vonszolom
vén szerelmünk mély hantokon

(2014. december)
 

 

Konstans

Az jutott eszembe akkor, hogy ha egyszer,
csak egyetlen egyszer érinthetném szíved,
s közelebb engednél magadhoz már végre,
oly' közel, hogy fájjon, ha tán elveszíted

azt, mit szentként őrzöl lélek-lakat alatt, s
kendőzöd, miként zörgő avart hó-suba;
és félsz, annyira félsz magadat megnyitni...
mert eddig senkihez sem szólt az a csuda,

mely ott rejtve benned most tanul beszélni;
szerelmes, érzelmes hangzókat gyakorol,
közben tágra nyitott pupillákkal eszmél...
hiszen sosem látott messzeségbe sodor,

Sín-patronált

Villamosra várok megint,
közben az ősz olykor beint.
De azért még pirít a Nap,
sugár-csókja számba harap.

Szeptember lett sajnos újból,
szemem párás nyár-búcsútól.
Én leginkább őt szeretem...
kijelentem így, kereken.

Leskelődöm, bámészkodom,
nem veszi ezt senki zokon.
Más is teszi, mit csináljon?
Tekintetünk hadd tanyázzon.

Összegyűjtöm, amit látok,
halmozódnak kép-raktárok;
bemutatót tartok mostan:
néhány fotót nektek hoztam.

Fátyolhullás

Az a sok ölelés, mit nem öleltünk el...
és azok a csókok, mik ajkon maradtak,
a szavak, a bókok, mind belénk-apadnak,
ha zsugorin bánunk önnön érzésünkkel.

Bent ringatjuk mélyen, leplezve cipeljük,
szűk lélek-markunkkal kívülre nem adunk;
és ha másunk nincs is, ez egyetlen javunk,
még akkor sem adunk; telve daccal fejünk,

kitartunk ellenünk. Szívünkben dúl a harc,
hisz Ő mást szeretne. Nagyságot mutatni,
érzékenységet, mely sosem álszent, talmi...
szellemtűz-lobogást; lengjen vörös, narancs

Oldalak