Lombba süppedő, nehéz levegő:
vihar előtti csend oson a fákon,
álmokat szedő, homlokán redő;
bújj ide kicsit, mert ma nagyon fázom.
Bitang vágyaink árbocán megint
csüggedve leng a kifeszített vászon.
Az ég nem kacsint, megdördül, amint
reszketeg kezem mégis összezárom.
Napfényt látok, és parázs lüktetés
ringat idebent, a sugara bársony,
lelkem hol recés, simít egy kéz, becéz,
élettel telve a bizalom átfon.
Testem még vacog, társtalan napok
sötét felhői, mint megannyi zátony;
zúgnak a habok, de ünnepelj, ragyogj!
Befogott széllé igaz álmod váljon.