A Hónap Verse - Zajácz Edina: Lennék - műkritika és verselemzés

Ebben a hónapban elindulunk egy olyan sorozattal, amelyben ki szeretnénk emelni verseket a Parnasszus hegyéről, jobban, tüzetesebben meg szeretnénk nézni őket, ki szeretnénk vesézni, szétszedni, akár szét is cincálni, hogy lássuk, mennyi van és még esetleg mi lehetne bennük. Persze ezt csak időnk függvényében tesszük majd, de igyekezni fogunk. Nem utolsósorban most én, az elemzés szerzője is kiélhetem verselemzési szenvedélyemet, aminek annak idején tanáraim is örültek (és más tanulók is, akiknek én írtam házit; most már, ennyi év után bevallhatjuk ezt is :)

Az első Hónap Verse (2012. május) Zajácz Edina "Lennék" című alkotása.

Zajácz Edina: Lennék

Lennék réten üres csigaház, azt várva, hogy egyszer
sétádon majd észreveszel, s inged zsebe szállást
nyújt nekem. Így érnénk fel a hegyre mi ketten, ahol sok
percet töltöttél már nélkülem, álmaid útján,
csendesen. Én azt kívánnám: tenyeredbe tegyél és
fénytelen, árnyas házamat úgy simogasd, ahogy arcod
fújja az alkonyi szellő. Pirkadatig figyeled lágy
ívem, s reggel olyan szépnek látsz, mint amilyen szép
most a felettünk felragyogó nap. Szíved örökké
engem akar maga mellé társul. Nem születik szó
benned a vágyra, amellyel kívánod, hogy a csontom
hajlékod legyen. Akkor megtöltöd meszes, árvult
testemet egy soha nem múló szerelemmel, a fákat
nézed, s érzed; meghallgatta imáidat Isten...

Meg kell, hogy mondjuk: ez a vers már a blogban is élénk visszhangra talált. Szerkesztők láttak neki a vers boncolgatásának, többféle vélemény ütközött már ott is, de abban mindenki egyetértett: a vers figyelemreméltó.

A vers tartalmát nézve egyetlen szimbólumra épül: a csigaház és a szerelmet kereső ember párhuzamára. A “Lennék” cím is arra utal: a vers egy “önmegszólító, önbetöltő” lírai alkotás (divatos szóval “hiányversnek” is szokták nevezni). Sok példát találunk erre a magyar, de a világirodalomban is.

Velük ellentétben azonban ez az alkotás nem szigorúan arról beszél, hogy ő maga mi, vagy milyen szeretne lenni: bevonja a másik felet, a szerelemkereső-embert is. A tárgyiasult alkotó, a csigaházzá vált lélek értelemszerűen adja ezt a szükségszerűséget – üres csigaházként természetesen lakót keres.

Érdekes azonban megfigyelnünk, hogy ennek van egy nagyon szép, felépített szerkezete, egy leheletfinom folyamata (külön érdeme Edinának ennek a szerkezetnek a tudatos felépítése).

“Lennék réten üres csigaház, azt várva, hogy egyszer
sétádon majd észreveszel, s inged zsebe szállást
nyújt nekem.”

Az első tartalmi szakaszban egyértelműen az a vágy jelenik meg, hogy a csigaházat megtalálja valaki. Nem kívánja, hogy ajtóstól rohanjon a házba, azonnal el is foglalja a helyét az üresen maradt házban. Elsőként a megtaláló, a vágyott személy nyújt szállást az inge zsebében. Itt megfigyelhetünk egy apró, paradoxonszerű játékot: a csigaház, a lélek, amely lakót keres, maga is szállásra talál. A ház tehát itt szállást kér, nem pedig szállást ad.

Érdekes kép ez, és azért lehetséges, mert Edina jól választotta meg a szimbólum tárgyát: egy csigaház számára valóban lehetséges szállást adni. Ez jóval nehezebben megoldható lett volna, ha egy jóval nagyobb objektumba bújik bele, azzal hasonul. (Nagyon nehéz lett volna megoldani, ha mondjuk azt mondja: “magányos szil vagyok a rónaságon” – pedig az a kép is magányt és ürességet sugároz).

Tulajdonképpen ez az oka annak, hogy a csigaház nagyon megfelelő szimbólum, és ha jól megnézzük, nem csak egyszerű szimbólum, hanem kettős: otthont adó és kereső is. Itt még otthont keres. De nem csak egy gyűjtemény újabb darabja (erre később visszatérek), hanem egy konkrét személynél szeretne lenni. Nem akar egy csiga- és kagylógyűjtemény részeként tovább üresen maradni.

“Így érnénk fel a hegyre mi ketten, ahol sok
percet töltöttél már nélkülem, álmaid útján,
csendesen.”

Közben az olvasó számára nyilvánvalóvá válik: a csigaház ismeri a személyt, méghozzá nem futólag: számon tartja útját, látta már sok alkalommal elhaladni mellette, vágyakozott, hogy vele utazzon. Ürességében töltekezésre vágyik, része legyen a személy álmainak, amelyek felfelé, a hegy csúcsa felé vezetnek. A csendességében akar lenni, együtt tölteni a perceket (ismét a töltekezésről van szó, ez is érdekes párhuzam).

A hegy maga is egy újabb szimbólum. A csúcsra törés, a csúcsra vágyás az élet minden területén a kiteljesedés jelképe, és különösen az a szerelemben, az erotikában. De a hegy is kettős szimbólum: jelképe annak a helynek, ahol az ég a földdel összeér, ahol Istenhez kiálthatunk. Ahol a menny találkozik a földi léttel.

Azt hiszem, ebből az első részből is látszik az a tudatosság, és valami tudatosságon túli vágy, amely hajtja a verset előre.

Itt a vers megállapodik. Az első kívánság, hogy a csigaház, a lélek szállást találjon, beteljesedett. A hegytetőn leülhetünk, megállhatunk, megnyugodhatunk – és új fejezetet is nyithatunk.

“Én azt kívánnám: tenyeredbe tegyél és
fénytelen, árnyas házamat úgy simogasd, ahogy arcod
fújja az alkonyi szellő.”

Ebben az egy mondatban utalást találunk a csigaház állapotára: “fénytelen, árnyas”. A valószínűleg hosszas hányattatás (talán ezek lehetnek az árnyak), lakatlanság miatt kopottá, fénytelenné vált lélek gondoskodásra vágyik. A tenyér, amelybe vágyik, maga is a simogatás eszköze, de Edina itt még egy újabb természeti képet, az alkonyi szellőt is beveti a csigaháza, saját lelkének cirógatására.

A tenyér is kettős, sőt hármas jelkép lehet: a tenyér, amelyen hordozunk valakit, ha szeretjük (hányszor mondjuk, hogy “szinte a tenyerén hordozza, annyira szereti”). Biztos vagyok benne, hogy sokan láttak már kisgyereket, amint a tenyerén egyensúlyozva hoz valamit, valami értékeset, amit talált. Ez is benne van a képben.

A legfontosabb, ami viszont talán benne van (és amire a vers végén térünk majd vissza), az Isten tenyere, Jézus tenyere. Akit Jézus a tenyerén hordoz, annak nem eski bántódása. Azt csak a szavai simogatják, cirógatják, mint a szellő.

“Pirkadatig figyeled lágy
ívem, s reggel olyan szépnek látsz, mint amilyen szép
most a felettünk felragyogó nap.”

A következő mondat is nagyon figyelemreméltó. Azt javasolja, hogy a szeretett személy a pirkadatig figyelje ívét. Vajon miért? Miért nem veheti le róla a szemét? Ebben van egy hangyányi, lágy, rendkívűl finom erotika: melyikünk, aki szerelmes, tudná levenni a szemét a szerelme völgyeiről és lankáiról? Mint ahogy annyi versben hasonlítják a testet – legyen az férfi vagy női – a természet domborulataihoz. (És zárójelben jegyzem meg: micsoda különbség! Edina korábbi verseiben, melyek szókimondóan határozottak, már-már ösztönösek és direktek voltak, ez mennyivel költőibb kép, de benne van minden.)

De van benne más is: van benne egy csodaszép átváltozás. A kopott, fénytelen és üres csigaházból egy csoda, a naphoz hasonlított ragyogás lesz hajnalra. A pirkadat a szerelmesek elválásának ideje, amikor vége az éjszakának, amikor Rómeo és Júlia sorsa beteljesedik a halálban, a hajnal mennyi mindent tör darabokra, de Edina csigaháza akkor ragyog fel igazán.

“Szíved örökké
engem akar maga mellé társul.“

A hegyre tett útnak, az átváltozásnak van hozadéka, nem is akármilyen: a szerelem a vágyott személy oldaláról is kibontakozik. A zsebben örzött, kifényesedett, szép testű csigaház már nem kereső, hanem keresett lesz. A vágy tárgya. Itt van a szimbólum fordulópontja, itt vállik szállást kérőből szállásadóvá. Itt teljesedik be igazi funkciója, itt nyithatja meg a kapuját, hogy valaki bekültözzö az üres járatokba (lélekben és testileg is).

"Nem születik szó
benned a vágyra, amellyel kívánod, hogy a csontom
hajlékod legyen.”

Ez a kép ismét két síkon értelmezhető - erotikus töltetű, nyilván a csigaház-test elfoglalása a nászra utal, a vágy hajtja a szerelmeseket erre. De van benne a lelki vonulat is, hiszen ha egy magányos, üresen kongó lélek-ház egy másik lelket befogad, akkor az maga a szerelem, az egymásratalálás, a lelki egyesülés szimbóluma is.

Talán itt értettünk egyet, szerkesztők, hogy a csiga meszes vázához kevésbé illik a “csontom” szó, talán “vázam” job lett volna, de ha úgy értelmezzük, hogy a “csontom” itt átvezet a csiga meszes házából az emberi testbe, tehát a szimbólum itt egy kicsit megfordul, felfeslik, láthatóvá válik, akkor talán nincs evvel semmi baj.

“Akkor megtöltöd meszes, árvult
testemet egy soha nem múló szerelemmel, a fákat
nézed, s érzed; meghallgatta imáidat Isten...”

El is érkeztünk a lezárás hosszú és nagyon jól megszerkesztett összetett mondatához. Itt a korábbi bizonytalanság, hogy testi vagy lelki szerelemről beszélünk, talán világosan (vagy világosabban) elválasztódik: a lelki szerelem az, ami a csigaházba áramlik. A testem itt tcsak a csigaházra mint meszes vázra utal, azt kell megtölteni, belehelni szerelemmel.

Hosszú volt az út idáig: a várakozás ideje, az együtt utazásé, az átváltozásé, a beteljesülésé és a befogadásé – mindez egy hegycsúcs tetején. A csigaház, a lélek, a test nem árva már, betöltekezett, megtaláltatott és megtartatott.

Csak egy van hátra (amiről az emberek a sok jóban elfelejtkeznek néha): a hálaadás, Isten felé fordulás pillanata. Az öröm megosztásának pillanata. Hogy ne csak a bajban legyünk istenfélők, akkor kiáltsunk az égre a hegytetőről, hanem az örömben, a boldogságban is.

A tartalom után szólnunk kell a szerkezetről is. A vers tökéletes hexameterekben íródott. Amikor azt írom, hogy tökéletes, az nem csak azt jelenti, hogy minden versláb a helyén van, hanem azt is, hogy annak ellenére, hogy a vers egy ókori formában közöl mai tartalmat, a kettő teljesen gördülékenyen lesz tökéletes egésszé.

A sorvégi áthajlások tovább viszik a gondolatot a következő sorba. A mondatok nem erőszakoltak, a magyar nyelv szabályainak megfelelnek, Edina nem alkalmaz benne archaizmust vagy más nyelvi formát, ami kizökkentene minket – a vers ókori formába öltöztetett teljesen mai vers.

Ha visszaolvassuk az elemzésnél szétszedett mondatait, akkor egy tökéletes, lendületes prózát kapunk. A lendületest nem véletlenül említem: ez a lendület, tulajdonképpen az áthajlások visznek fel minket a hegyre, visznek tovább a történetben. Ha másként lenne tördelve, egy gördülékeny szabadverssé válna (mint ahogy ezt a blogban javasolta valaki): de hol van akkor belőle a forma kihívása? Miként adózunk akkor a feladatnak, hol van az a szabályrendszer, amely verssé teszi a verset?

Példa egy hexameter sorra:

Lennék réten üres csigaház, azt várva, hogy egyszer
-      -   / -  u   u / -    u  u / -   -  /  -   u     u   /   -    u

(Áthajlással az utolsó versláb spondeusnak is értelmezhető)

A forma képezte a legrészletesebb megbeszélés tárgyát a szerkesztőségben: hogyan legyenek a sorvégi áthajlások? A hexameter mivel fejeződjön be? Trocheus vagys spondeus? A két párt hatására változatok születtek.

A megbeszélés tárgya az volt: ha a sor áthajlik, akkor az utolsó versláb az áthajlás következtében nem spondeus, hanem trocheus (mivel a következő sor első verslába mássalhangzóval kezdődik, így az egyik álláspont szerint az utolsó verlábnak is mássalhangzóra kell végződnie, így abból mindenféleképpen spondeus lesz. Ellenkező esetben ez marad trocheus, ami ezen álláspont szerint ez nem helyes)

Ki kell mondanunk, hogy a trocheus vagy spondeus alkalmazása a sorvégeken elfogadott az irodalomban, függetlenül az áthajlás tényétől. (Hiszen magunk és Edina is talált elegendő példát erre, sőt ezt így is tanítják). Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a magyar időmértékes verselés az ereszkedő verslábak közül is  spondeus-végű verssorokat kedvelte, a korai magyar verselésben is ez volt elterjedve. Mint ahogy valaki megjegyezte: a magyar költőink ezeket később meg is tanulták, alkalmazásukban azonban már nem voltak ennyire következetesek.

A formán kívül érdemes visszatérni még a szerkezetre is: a vers egy egyenes vonalú, felfelé mutató szerkezetű, fokozás elvén alapuló alkotás. Erőssége ez az építkezés, valamint az, hogy hét összetett mondatban foglal össze egy komplex képet. Az összetett mondatok tökéletesen kapcsolódnak egymáshoz, nincs bennük sem logikai, sem nyelvtani bukfenc.

Gratulálok Edinának ezért a munkáért, azért, hogy előttünk vált a gerinc és a csúcs elismert lakójává (ahol már mi is őszinte örömmel nézegetjük vers-csigaházát). Igazi öröm volt elemezni a versét.

Tomasovszki István
Magyar Parnasszus
Főszerkesztő-helyettes