Gyöngyös Imre írása a skandálásról és annak fontosságáról

 

Sokféle verstankönyvet és rendszerezést olvastam, mert elszórakoztatnak a különböző elméletek: sok apró, nüanszbeli eltérés mutatkozik közöttük, főleg arra vonatkozóan, hogy mi a fontos és mi a mellékelhető. Érdekes módon a skandálásról, illetve a hangsúlyozásról csak nagyon kevés szakértő, és csak nagyon keveset nyilatkozik érdemben, pedig a verstan iránt érdeklődőknek ez kéne, hogy legyen a központi vizsgálat tárgya!

Nem találtam még verstanszakértőt, aki a moraszámláló vers próbáját, a skandálást megpróbálta volna szabatosan leírni. Ugyanígy az ütemhangsúlyos verselésünk hangsúlyozására sem találtam még pontos definíciót! Ennek az lehet az oka, hogy mindkét fajta hangsúlyozás bemutatása élőszóban lényegesen egyszerűbb, mint a leírása!

Itt megpróbálom a moraszámláló vers skandálását leírni:

"A hosszú (két morás)szótagokat magasabb és nyomatékosabb hangon, míg a rövid (egy mora) terjedelmű szótagokat mélyebb hangon és rövidebben ejtjük és a magyar nyelv természetes hangsúlyát nem vesszük figyelembe!"

A versírásomnak is eléggé szigorúan ez az alapja! Mielőtt egy sort leírnék, a szórendet megpróbálom úgy forgatni mindig újabb és újabb próbaskandálással, amíg a sor ritmikus zenéjével elégedett vagyok! Számomra nincs helyesebb vezérelv a sorok akusztikájának megteremtésére! Ez az elv tizenkétéves korom óta él bennem és minden régi és új magyar költő művét is akaratlanul úgy olvasom, hogy a  vers skandált akusztikája is azonnal felötlik a hallásomban. Vörösmartyt biztosan nem lehet másként olvasni, de a Bánk bán s még Az ember tragédiája is nagyon szépen ütemeződik olvasás közben. Érdekes módon Arany János öregkori lírájának teljes akusztikájához hozzáférni igényel különlegesen avatott fület! Magyar nyelvünk kétféle verselésének szimultanitását mutatja be olyan magas alig észrevehető fokon, amit csak Arany János különleges nyelvi készségével tudott kifejleszteni!

Megjegyzem még, hogy minden nagy magyar költő hangsúlyozása jó ritmusérzéket mutat és a legtöbb külön figyelmet is fordított nyelvünk versbéli pallérozására. Csaknem minden nevet megemlíthetnék a deákosoktól napjainkig, de Arany, Weöres, Babits, Csokonai bizonnyal az elöljárók!

Apám vezetett be a skandálás birodalmába tíz éves korom körül ezekkel a (ma sem tudom kitől származó) sorokkal:

"Itt nyugszunk vándor, vidd hírül a spártaiaknak,

megcselekedtük, amit megkövetelt a haza!"

Csak sokkal később tudtam meg, hogy ez egy disztichon! Ami csak azt mutatja, hogy a tudás gyarapodása minőségben nem mindig párhuzamos a mennyiséggel!

Egyik e-mailem panaszára, hogy minden ötven költőből talán. ha egy akad, aki precízen tud skandálni azt a véleményt kaptam az általam tisztelt és elismert, kiváló költő válaszában, hogy

"...skandálni vagy tud valaki, vagy nem tud, de azt nem lehet tanítani!"

Nem fogadhatom el ezt az ítéletet, mert, ha ez igaz, akkor egy sereg nagy költőnk műveit csak a jól skandáló költőink tudják maradéktalanul élvezni! Ezek szerint jó skandálási képesség nélkül Vörösmarty,Berzsenyi, Kölcsey, Arany és Petőfi csak érintőben élvezhető, Csokonait, a deákosokat és a nyugat-európai irodalom hangsúlyváltó műveit meg sem említem! Ezek szerint a költészetnek (a szép beszédnek) a külső ötvözete nemcsak az antik, de a nyugat-európai költészetben is elsikkad!

A magyar moraszámláló versünk nagyon sok helyen rejtve lükteti a ritmusát és aki nem érzi (nem hallja) ezt, az prózának fogja fel és arra gondol, hogy ilyent ő is tud írni! És ha talál szép és költői gondolatokat, máris kész van a költemény! Amikor az így létre jött verset olvassák, csak kevesen fogják keresni a sorok nem létező lüktetését! Ez is körülbelül a skandálási készség statisztikája! Ez lehet az oka költészetünk elprózásodásának is!

Apáink korában a skandálást tanították! Ők jobb irodalmárok lehettek mint a mi korosztályunk! A mi tanáraink csak bemutatták és az utánunk következő generáció már azt sem tudja, mi is az! Nem fogadom el azt a véleményt, hogy a skandáláshoz külön érzék kell! Feltételezem, hogy  azok a költők, akik kevesebbet olvasnak, mint írnak, esetleg elfogadják ezt a véleményt! Az a szerencsés, aki foglalkozásánál fogva rá van kényszerítve az olvasásra! Biztos, hogy annak is sok ál-költészetet kell elszenvednie, de legalább alkalma van egy egy időnkénti igaz műélvezetre!

-------------

             Skandálási gyakorlatként

Talán a legtanulságosabb példa Petőfi: "Egy gondolat bánt engemet... című versét elemezni. A vers műfaja közismerten rapszódia. Ez a műfaj megengedi nemcsak a váratlan vagy elvárt képek változásait, de a verslábak rapszodikus (?) váltakozását is! Ezt azért kérdőjeleztem meg, mert Petőfinek ebben a versében a lábváltoztatások gondos szerkesztésről adnak tanúbizonyságot!

"Egy gondolat bánt engemet:

Ágyban párnák közt halni meg!"

 

Az első két sor négyes jambusnak skandálható, bár vannak hosszú szótagok (rövid helyen!) (például a "bánt"), de a spondeusi helyettesítés megengedett, sőt néhol kívánt, hogy a jambikus kopogásból kellemesebb hullámzást varázsoljon!

"Lassan hervadni el, mint a virág,

Amelyen titkos féreg foga rág"

 

Ez már ötös jambus, noha a második és a negyedik spondeus helyettesítés, sőt a régi névelős licenciát is alkalmazza, mikor az "a"-t hosszan vagy hangsúllyal ejti! A másik skandálási rendellenesség a "fog-" szótag rövidsége hangsúlyos nyomatékot igényel!

„Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,

Mely elhagyott, üres szobában áll.”

 

A "-san, mint" spondeus  két szótagja, minden más láb tiszta jambus!

„Ne ily halált adj, istenem,

Ne ily halált adj énnekem!”

 

Visszatértünk a négyes jambusokhoz! A sorok felkiáltás-jellege és a jambusok tiszta skandálása aláhúzza a mondanivalót!

„Legyek fa, melyen villám fut keresztül,

Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül,”

 

Mindkét sorban van rendhagyó skandálás: a "csa-"(a "csavar" első szótagja) és a "ki" hangsúlyosan skandálandó, ezeken kívül a mely is mindkét sorban két el ipszilonnal ejtendő ahhoz, hogy helyes verstani lüktetést kapjunk! E rendhagyások szinezik a vers nyelvét!

„Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe

Eget, földet rázó mennydörgés dönt le...”

 

Csak egyetlen tiszta jambus van (a hívó rím elötti)  (a sor utolsó egész  és helyettesítetlen jambusa!) a két sorban. Meg kell tanulnunk a spondeusok második szótagjának adni erősebb hangsúlyt!

„Ha majd minden rabszolganép

Jármát megunva síkra lép,”

 

Az öt és feles után a versmondó is egy kis pauzát tart mielőtt a négyes jambikusokat elkezdi (Csak a "min-" rendhagyó, mert a második láb spondeus)

„Pirosló arccal és piros zászlókkal

És a zászlókon eme szent jelszóval:”

 

A "-ló" és a "zász-" rövid (az elsőben) és az "a"  (névelő) és az "em-"  (az eme szóban)hosszan  (vagy hangsúlyosan ejtendő helyes skandálással!

„Világszabadság!

S ezt elharsogják,”

 

Visszatértünk a felkiáltáshoz: Két és fél jambusként skandálható sorokhoz, melyek második fele spondeusokból áll (ti tá ti tá tá)

„Elharsogják kelettől nyúgatig,

S a zsarnokság velök megütközik”

 

Nem tudom, hogy Petőfi írta-e hosszú "ú"-val, mert az egész sor amúgy is spondeust skandál, a másodikban csak a ".nok (a "zsarnokság" szóban!) hosszabbodik meg! Hét évszázad magyar verseiben könyvem szerkesztője is így írja!

„Ott essem el én

A harc mezején,

Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,

S ha ajkam örömteli végszava zendül,

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyudörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak a kivivott diadalra,

S ott hagyjanak engemet összetiporva.”

 

Itt már nem lehet probléma a skandálás, mert csak a névelő nyomatéka lehet az egyik kirívó rendhagyás a "kivívott" rövid ível íródott könyvemben. Petőfi skandálása szerint!). A daktilusok erőteljesen kardcsörgésszerűen ropognak. Csak ezek után következhet a jambusok visszatérte, még hozzá spondeus-dúsan, hogy annál gyászosabban zsolozsmázzanak!

„Ott szedjék össze elszórt csontomat,

Ha jön majd a nagy temetési nap,

Hol ünnepélyes lassu gyászzenével

És fátyolos zászlók kiséretével

A hősöket egy közös sírnak adják,

Kik érted haltak, szent világszabadság!”

 

Számomra külön elégtétel, hogy az öt és feles csonka sort Petőfi is szomorúbbnak, gyászosabbnak érezte, mint az ötös teljes jambusos vagy a rövidebb teljes jambussal szerkesztett sorokat. Azt én is mindig érzem, hogy a csonka lábbal végződő sor búsabb talán az utána következő kis pauza miatt? A záró hat sornak csak az első párrímes sorai ötösek, az utolsó négy sor öt és feles! Petőfi a legszomorúbb formával gyászolja a hősöket!!

2O12 nov.