Három napig egyfolytában esett az eső.  Apró szemű, hideg, és szúrt, mint a tű. Ezüstös szálakban ereszkedett alá. Csípett, szúrt: nehezen lehetett elviselni. Fájt, ha védtelen helyet érintett. Ha valaki kimozdult a házból, bebugyolálta magát, csak egy letakart halmot lehetett látni. Nekifeszült a zápornak, hogy megbirkózzék annak erejével, vakító támadásával. Csak nehezen haladt előre. Aki nem volt rászorulva, hogy kilépjen a fedetlen világba, az belül maradt a falakon. Közéjük tartozott a megöregedett, erekfői nyugdíjas házaspár: két ártatlan öregember.

Küzdő menetben versfokosom segít

a léthegyemnek hágni az ormait,

alig, ha álmom megvalósul:

Összezilált a siker kudarccal.

Ámokfutásom rossz, honi hajsza volt.

Régen feladtam otthoni életem,

mégis magyar maradt a nyelvem,

s méltat az érdem az áldozatra.

Homokszemekként hulltak az évek el.

Hálát lehelt a néma fohászom is,

hogy távol is  magyar maradtam:

Ének a bábeli nyelvzavarban.

Áthágtam éltem torz, rideg ormait.

míg el nem értem, s  vártam a látomást,

A szívünk gyásza csak egy sóhajt ont ki,

                        míg vágyunk fájó, vérző szavakat

                        igyekszik lelki koszorúba fonni,

                        mely emlékünknek méltóságot ad.

                                   Ha több értelme nem lenne, csak annyi,

                                   hogy felidézzen derűs napokat:

                                   vele nem kellett sohasem rohanni:

                                   nem késtünk el és nem estünk hanyatt!

Megkötözötten, vasba törötten még tör a béklyó:

elnyomatás van! Nagyhatalomnak rossz katonái

sarjai élnek, sőt unokáik  bőszen uralják

mind a magyar nép korcs rabigáját; titkon a börtön

kulcsait őrzik. S őrzik a forgács Nagy Magyarország

régi határát: ó haza testét! Mennyi magyar teng

elnyomatásban? Mennyi a szomszéd  rossz akarattal,

gyűlöletével most a magyar szó s népe iránt is?

 Nyelve gyalázza, elve alázza, mint idegent ott,

hol magyaroknak vére fogant meg ős ivadékul,

Gyakran idézi hazámat a régi gyerekkori emlék

            gyógyul a lelki nyugalmam, amint üde képei kelnek;

            bár, te, fehér felhőbe takart kettős szigetország,

            Új Zélandia, elmerülök noha forgatagodban 

            szép fővárosod elragadó, kies alkonyatában:

            Már sokaadik tavaszod  hizeleg nekem ujra kacéran;

            esteli nap hunyorog le a déli-szeles kis öbölre;

            gombaszerűn növekedve teremted iromba csodádat:

            Épület-ékeid új, diadalmas üvegpalotáit;

Jézust-kiáltóknak hadára esküdtünk:

Ott lesz a győzelmünk! Benne legyen üdvünk!

Muzulmánoknak mi csak gyaurok vagyunk,

s úgy tűnik, örökre azok is maradunk!

Sok új esemény nyújt ma aggasztó szemlét:

Világlik bennünk sok történelmi emlék,

miket iskolában, mint gyermek tanultunk,

népünk múltjaképpen, mégis a mi múltunk.

Balassa korából végvári vitézek

országhatárt védő harcokat idéznek,

amint menekültek fáradt seregének

lesújtó képéből szomorúság széled:

Időnk pogányai sövényen és falon

Szétdarabolt ditirambusokat követelne a téma.

Súlyt, intelmet akarna sugallni a vers s a poéta.

Hat szigorúbb versláb galvános fényt ad a sornak,

mint szőlőtaposás szüret-ízt, aromát ad a bornak.

Nem ditirambus a vers, ha a daktilusok dalain száll.

Nyűg-nyomatéka alatt csak a vén Európa kalimpál.

Elnyomató Kelet új menekültjeit űzi a zsarnok,

csak Nyugat adhat elég segedelmül erős, teli markot:

Ősi kereszténység mércéje az ördögi próba,

szobra talapzata, szertedarált hite foszlik alóla,

A demokráciára felnevelt

köztársaságot jobban szerető

polgár, ki él, mint a királyi fő,

s kit korona más fölé nem emelt, --

szabadságáért mit ér az izgalom?

Az egy uralkodó szabálya jobb,

mint hogyha sok , lázongó demagóg

rontó csókot szabadságunkra nyom!

Ezért nem állom, hogy profán kezek

piros zászlót romokra tűzzenek.

Nem jó a cél, hol balga uralom

botlik dicső, művelt vívmányokon,

kardját merítve óv  korcs árulást

s ment gyilkosságot s véres lábnyomát!

Egy ős ország utasa mondta el:

                        a homokban két óriási láb,

                        s előttük ,lent viharvert arc hever

                        s az ajka mintegy parancsot kiált:

                        A ránc vicsora így mutatja meg!

                        Dühét s művésze jól szoborta át,

                        azt őrzik még a málló, holt kövek,

                        mit szobrász keze szíve, gúnya  ád.

                        A talapzatba vésett, rótt szöveg:

            Ozimandiász főkirály nevem:

                             Prologus

Ránk marad annyi tulajdon alig várt ó hagyatékul

s kezdeteink örökét örökölni nagyon fura érzés,

mint, amiképpen az ős-eonokban az őseim éltek:

Küzdöttek jogokért s egymásért is hadakoztak!

Emberi lét akadálya a harc, csata, háború mindig!

Emberölés csömörében az áhitat egy menedéke:

Bölcsebbek legyetek: Féljetek egy kicsit;

bosszút esküszik és büntet a kapzsiság!

Balgán nem hiszitek, hogy jön a számadás:

                Bűnhődést szül a vétketek.

Játék nektek a lét: nagy fogadásra tét:

"Gazdag lesz, aki mer!"  --  becstelenül lop el

köznép kincseiből s koldusok átkain

Már hatvan éve félteke távra van

a régi holdas, tolnai éjszaka,

hol ajnároztuk új szerelmünk,

mint csoda-álmot az életünkben.

Ha hittük azt, hogy vége sosem lehet,

vágyunk valóhoz is közelít ma már!

Helyes döntésünk volt az is, hogy

összekötöttük az életünket.

Egymásban érlelt állhatatos remény

meglágyította szikla-szilárd, kemény

sorsunk kegyetlen osztalékát

s zord szigorában erősen enyhült.

Lelkünkben oly rég mindenik est felér

a régivel, hol tolnai este él

A forradalom, mint az ifjúságod

valószínűtlen messzeségbe tűnik;

Felejtéssel bár sok rész elszivárgott,

megtölti még a szívedet színültig.

Mindegy hol kezdted, mindegy merre végzed

 s akármivé értékeled magad,

születéseddel rendelte a végzet,

hogy magyar légy s magyarnak megmaradj!

Agyad akárhány részletet felejthet,

ötvenhattal te is sorsot jelölsz

s legyen tiéd a földön bármi rejtek,

világvezér légy vagy barlangi bölcs,

a forradalmunk megmarad veled,

mert életed annak köszönheted.

l999.

Tolnai este 

Ma szép az éjjel: holdsugaras világ

amint finom kis fátyolokat borít

a néma fák sötét fejére;

köztük a dús tavasz-illat illan.

Hiába hisszük: Vége sosem lehet,

talán örökké tart ez a holdas éj;

szerelmünkről is ezt reméljük

s még ez az álom is illan egyszer.

Az éj is múlik: Hajnali harmat ül

a lenge fákon, tűnnek a csillagok;

ha lassan is, de jő a reggel

s jönnek az álmatag ébredések.

Így majd felébredsz a szerelemből is,

                         Prológus az Insomnia elé

Este - talán nem a bortól - e félteke lénye, behorkol:

Álmos az emberi lény, ha kialszik a nappali fény.

Éjszaka él csak az elme, az álma a léte szerelme.

Mind csak aludni akar, kit a földnek az árnya takar.

Nappal a nap tüze éget, este kifárad a lélek,

éjszaka mind csak ilyen álmosan ágyba pihen.

Alszik-e az kit az ablak rossz recsegése, ha zaklat,

bármilyen álmosan esd elaludni az emberi test.

Szívdobogása kit ébren tart, ne legyen tunya, tétlen.

Bölcsebbek legyetek: Féljetek egy kicsit;

bosszút esküszik és büntet a kapzsiság!

Balgán nem hiszitek, hogy jön a számadás:

                Bűnhődést szül a vétketek.

Játék nektek a lét: nagy fogadásra tét:

"Gazdag lesz, aki mer!"  -- becstelenül lop el

köznép kincseiből s koldusok átkain