A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegyorom

A pőre ég alatt

 
Olyan sivár e táj, üvölt a kerge szél, 
a múltnak árnya jár körül, nekem beszél.               
Ezüst lámpás a Hold, lyukas fedél az ég, 
a szívem egy vacak, kopott cserépfazék.
 
Tudom, fölém sosem terülhet oltalom,
hisz életem csupán egy üszkös romhalom. 
E sorscsapás jutott nekem hát, Istenem?
A szép, szerelmi tűz hevét sem ismerem.
 
A pőre ég alatt az ember oly parány,
a tél nagy úr, fagyos lepelt terít ma rám.

Fehér a táj

 

A zord vihar, ha útra kél,
ma porhavat sodor sután.
Pihét cibál a fürge szél, 
de fény dereng a hósubán.
 
Fehér a táj, hisz ünnepel, 
a fagykirály nekem dalolt.
A hó befed, s e csöndlepel 
szelíd, akár a néma holt.
 
A hamvas ég fölém hajol,
csodás, sötét selyemdamaszt.         
A tél puhán ma átkarol,
e bársony éj reményt fakaszt.
 
 
 
 
 

A magány lett tanyám

 
Gyermeki szívemben kis tüzek lobognak,
nem érzem melegét tenélküled, anyám.
Csak én sejtem súlyát e sajgó soroknak,
s hogy viseltem ezt el? A magány lett tanyám.
 
Talán az illatod az, ami hiányzik,
a hangod selyme. Kint a téli fagy arat,
s olykor, mint rettegőt el-elkap a pánik,
arcod homályba vész, s örökre ottmarad.

Lobban a vágyam

 
Én ma a nyári meleggel töltöm az őszi kabátom, 
s nézem az égen a bűvös csillagok éteri táncát.
Csillan az éj szeme, féltőn őrzi az esteli tájat,
nő a remény idebenn, mint árnyak az éji homályban.
 
Éneke zeng ma a szívnek, s messzire száll el a sóhaj. 
Holdanya szórja a fényét, most veled álmodom égőn.
Lobban a vágyam, a testem, rengeti lelkem az érzés,
ím közel érzem az édent, hisz te vagy újra a mátkám.

Leszáll az éj

Leszáll az éj, nekem regél,
eső szitál, s a csend se fáj.
Tücsökzenész vonót cserél,
a tájba dal vegyül, s a báj. 
 
A hegytetőn bolyong a vén
időapó, szakálla leng,
de jő a Nap, ruhája fény,
a fellegek fölött mereng.

Lisszaboni császárfák

 
Fehér lángokban szikra, pára 
vakítón csorog ház falára,
ezüst hálóban ring a május,
sikátor alján mór zugárus
életén borong, fátyol a szemén.
 
Villamos csenget, elnyűtt hangja
Alfamán kaptat, lármát csapva
siklik a szűkös csempe-estben,
képzeletem is kékre festem,
hulló napkorong sugara felém
 
táncol a Tejón, mint fény-kajüt,
Szent György harangja épp nyolcat üt,
szívem útra kész, véle kondul,

Búra derű

 
Ősz citerázik a fán, senki se hallja talán
bánatos, árva zenéd, szél fütyörészi köréd.
Mennyire reszket az ég! - rengeti Napnak ölét,
színehagyott sugarán táncol a fecske, parány;
lombkoronán kikacsint fénysuhanásnyi magány.
 
Lépted után egyedül porzik a lég keserűn,
vágyakat űz, megidéz félbeszakadt nevetést,
hajnali szív örömét tördeli, jól belevésd:
benned a fény hegedül! Mennyei ék-veretű
dallama hinni tanít: majd jön a búra derű.
 

Fénysugár

Csodákat álmodó fénysugár
merre jársz, merre vagy, jössz-e már?
Látod-e, tombol az éjsötét,
sirámunk jajszavát szerteszét
hordja a szél bágyadt szárnyain,
adagolt félelmek árjain.
Hályogos szemünkön bűvölet,
hittelen sodródunk nélküled
káprázat létben, és látszatok
mögött az Isten is rég zokog.

Vitorlás

Lombba süppedő, nehéz levegő:
vihar előtti csend oson a fákon,
álmokat szedő, homlokán redő;
bújj ide kicsit, mert ma nagyon fázom.

Bitang vágyaink árbocán megint
csüggedve leng a kifeszített vászon.
Az ég nem kacsint, megdördül, amint
reszketeg kezem mégis összezárom.

Napfényt látok, és parázs lüktetés
ringat idebent, a sugara bársony,
lelkem hol recés, simít egy kéz, becéz,
élettel telve a bizalom átfon.

Egyedül

 
 
Megannyi szó után a néma csend,
riadt a szív, a lélek összetört.
Az elme zúg, a fénye csak dereng,
a kéz remeg, a bánat újra tölt.
 
Sivár szobádba kényszerít az éj:
hamis gyönyör fakad, sovány vigasz.
Tükörbe suttogod, ma sincs esély,
egy árny felel csupán, ez így igaz.
 
Vörös szemedre festi fátylait,
s a hajnalokra átkot ír a múlt.
Az ég eléd teríti ráncaid,
ma gyűrt papír, mi egykor elsimult.
 

Lét suhan

 
Lét suhan, s e csendes órán
ezüsthajnal esőt szór rám,
hangtalan. 
 
Cseppjében az örök élet,
reményt súgó, friss ígéret,
súlya van. 
 
Pókhálón ring bíbor álmod,
bebábozott sóhajtások
lengetik. 
 
Szürke árnyban fehér lépdel,
dobbanásnyi fényben ér el
lelkedig.

Szüret

 
Fürtben izzik nap tüze szín aranyban.
Méz-levéből korty-nedü égi nektár.
Hegy megáldjon bőkezü áldozattal,
édes örömben.
 
Telt akókkal, lágy hasu donga-ívvel
várja szomját veszteni boldog évre;
Mustot érlel télben a pince mélye
isteni bornak.
 
Szalma színben fürdik a völgy a naptól
messze hallik víg dala "szolga-népnek"
Szép királylány, gyöngy-szemü egri lányka
tűz a pohárba...
 

Oldalak