Brilljegekbe vésve
Beküldte hzsike - 2013, március 5 - 09:47Nézd, a hegytető felöltözött! Subája hópalást,
tollfehér; puhára varrta néki Télanyó.
Végre megpihenni s álmodozni volna jó!
Nézd, a hegytető felöltözött! Subája hópalást,
tollfehér; puhára varrta néki Télanyó.
Végre megpihenni s álmodozni volna jó!
Kandalló duruzsol álmos dallamot,
jó meleg szobában meghitt béke él;
Reccsen a padló, mozdul a kép a falon. Sose hallott
furcsa neszekkel az éj beköszönt. Nem nyílik az ajtó,
Fűzfalevélre ha rajzol a napfény, árnyai kéken
ringnak a víz tetején és visznek a múltba merengve.
Lennék réten üres csigaház, azt várva, hogy egyszer
sétádon majd észreveszel, s inged zsebe szállást
Nyarunknak álma véget ért,
de mégse hidd, hogy elmaradt!
Ne ejts könyűt a meg nem élt,
Döccen az út, s a szekéren fázik a testben a lélek.
Tudja, a sorsa elől menekülni hiábavaló, mert
durva a bot, s a legények helyre verik, ha kiszédül
bárki a sorból. Ő a szekérről nézi a botló,
bús hadifoglyok előtt a hidat, bár két szeme könnyes.
És a folyó szeliden veri vissza a híd komor arcát.
Ő pedig érzi belül, hogy az élete húrja feszülve
várja a véget az úton. Megtapogatja zsebében,
megvan-e még a füzet, mi megőrzi a gondolat ízét,
és meditál, hogy az írást látja-e majd az utókor …
Virágszirom ha hull, szívem szaval,
s ha nyílik ébredezve, csöndbe fúl
szavam: vagyok, ki daltalan, tavasz
ha jő, s zenél, az ég ha elborul.
Ha jó a kedv, a lelkem ellebeg,
s a dal mögötte csöndben elmarad:
az égre kelve, fellegek felett,
az ének áll, s a líra ő maga.
S ha dúl a szív, s a fájdalom sivár
sarában elrekedve fuldokol
zokogva, kín között a síri vágy…
a vers a vár, az enyhülést adó.