A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Szemünk előtt haldoklik a mondat,
s mocsok-mocsárba süllyed el a szó.
A gondolat tükörképet vontat,
s papírra hány a kábult alkotó.

Bérelt helyén az első tíz között
föléje húznak plasztik glóriát.
A társaság szmokingba öltözött,
s mellükre tűzik a primissimát.

Emberszabású itt a színvonal,
s a mosdatásra törzsi  szabály van.
S amit ma  urambátyám  elszaval,
holnaptól kapható nyomtatásban.

A mellkasomból egy kismadár készül
felszállni, de csak verdes, egyre verdes
a szárnyaival...szánalmas toll-vesztes.
Fagyzoknis lába toporgásba szédül.

.....

Érdemelhet-e az ember "Jó-sorsot"?
A Bölcs szerint: kapod, ami érdemed.
Ám vérem dacol, éget benn, értheted;
várom válaszod, biztosan elmondod. -

Szólj! Isten vagy aki ehhez szólni tud;
csevegj velem, írhatsz gondolat-postát.
De ne olyat, miben önmagad mosnád
...abból, mi miattad itt nekem kijut. -

Kérnék még egy kis múlt-idő életet...
(légy megint élő, nyomaszt a képzelet) -
elég volt nekem azt kémlelnem folyton:
merre csörren, mikor, emlék-koloncom.

Kérnék még egy kis múlt-idő életet...
(legyél ismét hang, szóköz és ékezet) -
vérem legyen tintád, vad betűd folyjon,
írj fel a Napba: szerelmesem...foglyom.

Kérnék még egy kis múlt-idő életet...
hadd karoljon újból küzdőn-két kezed, -
seb-perzselt szádtól loboghatna poklom;
csak Veled, csak Veled, s Halál hódoljon!

(2015. március elején)

Hiszem azt néha, van értelme élnem
és mégsem hiába szenvedett Anyám, -
mikor sóhaja sem enyhített baján...
és Angyalok körme szántott az Égben,

hogy minden barázdának nyoma legyen
szépen, aztán eremben hordozhassam -
az öröklött kínt, fájdalmat romlatlan...
mit akkor nekem hagytak gyötrelmesen

az Úr- madárkák, a fehérek, tiszták...
azok, kik később vigyáztak talán rám, -
a Nagykönyv-oldalai közt csatázván.
Szégyellem is magam, hisz a hamisság

Csendesedik már az Este,
rét-alkonyán madár se jár; -
erdő mélyén, ösvény végén
lépted-nyoma lomhán bevár.

Íriszemben iránytűvel
fordulok a kopott útra; -
sárga pilács, telve tűzzel
világít, míg meg nem unja.

Kíséretem... néhány sóhaj,
kevés ábránd, mit elszórtál; -
zsivány mosoly, iramló zaj,
köröttem mind buján lófrál.

Dalolom a boldogságom,
dalolom, hogy Itt várnak rám; -
dalom átcseng hét-határon,
duhaj dombok vásár-napján.

Viselős lettem az Idővel,
de meglehet, Ő terhes velem; -
avas szagún dől leheletem,
s a hányinger is rossz előjel.

Hasamban ficánkol a drága,
olyan, mintha tíz lába volna -
és ugrál, szaltót gyakorolva,
...leginkább éjszaka izgága.

Szerveimet hálóval szőtte;
jó erőssel, hogy nehéz legyen, -
érezhessem összes léptemben;
no, biztosan lesz majd előnye.

Ha más nem, akkor a lassúság,
a fáradtsághegy strapás-csúcsa; -
ott rostokolva nincs, mi csúnya,
körbevesznek ráérős múzsák.