Hullámpapírdal

 
A nincstelenség lámpafénye
árnyakat fest arcodra fel,
korgó gyomrod kesernyesége
a torkod marja, hányni kell.
 
Petróleumszag és penészes
kenyérhéj fáj az asztalon,
és ez a már-már ölni képes
kényszeredettség összenyom.
 
Haldoklik éned, büszkeséged
a sors gúnyosan mossa el,
és aki hozzád még betéved,
gyorsan kifordul, elszelel.
 
Házad, igaz, hullámpapírból
épült, s rongyból van függönyöd,
amely mögött remegve alszol,
kicsorbult álmaid között.
 
Reggel pedig a félhomályban
ismét elátkozod magad,
miért is hitted csalhatatlan,
hogy megváltod világodat.
 
Miért hittél tündérmesékben,
mentél a tűzbe másokért,
fizetned kell már menthetetlen,
nevét felejtett senkiként.
 
 

Hozzászólások

Csilla képe

Szerkesztőségünk nevében gratulálok a vershez!