Új nap

Erőtlen arca hull szobám falára.
A hajnal páragőze
felhőkbe sűrüsül fenn.
 
Szemérmesen bebújt foszlány-kabátba,
csak néha néz a földre
bágyadón, keserűen.
 
Erőtlen él, mint víz, mit gát szabályoz,
csendesül vad folyása,
mederben vár és kushad.
 
Még nincs szándéka, míg nem tér magához,
s bömbölő áradása
száz érnek belefuthat.
 
Erőtlen ül, mint kő, mit a föld gyomra
hányt elő ősidőkben,
felgyűrve lánchegyekbe,
 
s kohéziós erő hatalma nyomja,
de kézben őrizőknek
hajítás szunnyad benne.
 
Erőtlen én a test, így megpihenve,
feszül vagy szendereg bár,
az izmok még nem készek,
 
de ébredez a rest, ha nincs is kedve -
új napra új erő jár,
születni új reményre.