Május az év tetőpontja,
Kedvét semmi el nem rontja.
Virágok, lombok, napsugár,
Hamarosan eljön a Nyár.
Bár vizsgakazal a hátán,
Kolonctömegek a vállán,
Május mégis május marad,
Hajnalán szerelem fakad,
Alkonyaiban boldogság;
Újjászületik a világ.
B ár mindig van ezer gondja,
Május az év tetőpontja.
Próza a test,
Vers a Lélek;
Szent örök
Ritmus az Élet.
Mindkettő egymásra mutat,
Mint az anyag és a tudat.
Próza a profán otthona,
A Vers - a túlélés maga.
Az egyik a bőség-kalap,
A másik erkölcsi alap...
Bent a mag, kívül a kéreg;
Próza a test,
Vers a Lélek.
Szunnyadó titkok közt élünk,
Rátaposunk,
Elfeledünk,
Vagy tudomást se veszünk;
Hétköznapi semmiségek
Nem hagynak időt nekünk.
Lábunk alatt titok szunnyad,
Múlt korok hosszú sora;
Nem tudjuk,
De mégis sejtjük:
Talán mi is bennük éltünk
Valaha.
Lelkünkben is titok szunnyad,
Mint valami sosem látott,
Mégis gyönyörű virág;
Elvágna tőle végleg a
Jelen profán,
Egydimenziós világ.
Léthe vize mindig tiszta,
Aki él, mindenki issza,
Hogy soha ne térjen vissza
Amíg Titok van,
Lesz Élet;
Minden Lét
Rejtélyre ébred.
Teremtés az összes emlék,
Az anyag talán csak kellék.
Fényt rejtegetnek az árnyak;
Vén mítoszok bottal járnak.
Isten bennünk létre éled;
Amíg Titok van,
Lesz Élet.
Májusi bodzaillatban
Elbújik a Hold,
Előző életében tán
Ő is bodza volt.
A fűszeres éjszakában
Vén mítosz csoszog;
Reggelre újjászületni,
Megifjodni fog.
A sűrű, lombos sötétben
Száz titok terem,
Minden csupa várakozás,
Csupa sejtelem.
Lélek örök templomában
Égi gyertya ég;
Májusi bodzaillatban
Vén paplan az ég.
Tetoválatlan Tavaszban
Árad már a napsugár,
Május arcában valahol
Ott mosolyog már a Nyár.
A Tavaszt nem politika,
Nem is a pénz hozza el,
Tetoválatlan a Tavasz,
Még pirszinget sem visel.
Tetoválatlan Tavaszban
Aminek kell, mind virul,
A Tavasz csak dolgát teszi,
Nem tüntet, nem is vonul.
Április utolsó napján
Zsong a Kikelet,
Ilyenkor az ember minden
Telet elfeled.
Kezdődik ünnepélyesen
A Nyár évada,
Előttünk az első bűvös
Május-éjszaka.
Szent illatot árasztanak
A hársfasorok,
Éledeznek elfeledett
Régi mítoszok.
Elszürkülnek zöldnek tűnő
Süket doktrínák,
Elhull az teória,
S az Élet megy tovább.
Most érezzük igazán, hogy
Az Isten szeret;
Április utolsó napján
Zsong a Kikelet.
Elfáradt vén Történelem
Viszi batyuját a Hegyen.
Mindig igazságot koldul,
Megverik és tovább lódul.
Sok ráaggatott doktrína
Mindkét karját földre húzza.
Elfáradt vén Történelem
Csoszog felfelé a Hegyen.
Fakardos álmítosz-sereg
Tolvajként nyomába ered,
Lopná hangját a torkából,
A falatot a szájából,
Szidalmazza, ócsárolja,
Gúnyolja és hazudtolja,
Ráaggatná száz dogmáját,
Ficamítaná a lábát...
Nyomukban ott a hivatal,
Díjakat, profitot akar,
Vasárnapi tavasz-élet;
A tél újra semmivé lett.
Napfény csillan, madár dalol,
Remény születik valahol.
Újra kezdünk, amíg élünk;
Erről szól emberi létünk.
Jönnek szűkebb, tágabb körök;
Csak a felelősség örök.
Csak élő láthatja szépnek;
Vasárnapi tavasz-élet.
Minden élet misztika,
Mind egy külön biblia;
Hiába mond ellenkezőt
Bármilyen szofisztika.
Alázat vagy intrika,
Jószándék vagy fringia;
Aki teszi, Isten előtt
Annak kell vállalnia.
Gyarló minden hitvita,
Minden élet misztika;
Rációnál fontosabb az
Erkölcsi akusztika.
A Nemzet soha nem évül;
Napról napra újjáépül.
Napról napra valami más,
De - állandó identitás.
Nincs egyedül üdvözítő,
Könnyen hitelesíthető
Dogma jelölte "haladás",
Hanem számos identitás.
Nincs szabott üdvösségmenet;
Annyi út van, ahány nemzet.
Se előny, se lemaradás;
Sok nemzet -
Nagy erőforrás.
A Nemzet soha nem évül;
Napról napra újjáépül.
Talán minden Titok bennünk,
Éppen úgy, ahogy
Felettünk.
Nem a csillag-miriádok
Vigyázzák az
Igazságot,
Hanem a tömérdek
Lélek;
Bennünk ünnepel az
Élet.
Az Élet
A Lét Királya;
Az anyag az ő szolgája.
Talán minden válasz bennünk,
Éppen úgy, ahogy
Felettünk.
Áprilisi boszorkányok
Táncolnak a szélben,
Mindent megváltoztathatnak
Azon hevenyében.
Szakadó esőből napfény,
A levegő robban,
Aztán hirtelen oly hideg,
Hogy a fogunk koccan.
Egy szál ing sok. Utána meg
A kabát sem állja;
Tél és tavasz, múlt és jelen
Egymást harapdálja.
Ha valami még el nem dőlt,
Van április-érzet,
Még dönthetünk. Akárhogyan
Tolakszik a végzet.
Jövő pislákol valahol
A végtelen éjben;
Áprilisi boszorkányok
Táncolnak a szélben.
Egykori Turul nemzetség...
Amíg éltek, nem nevezték
Őket Árpád-háznak soha;
Ez már az utókor sara.
Igazából azt sem tudjuk,
Árpád volt-e az ősapjuk.
Nem világos a tényállás.
Volt egy fejedelemváltás,
Fajsz elment a süllyesztőbe,
Taksony lépett a helyébe...
Egykori Turul-nemzetség;
Fel, vagy újjáépítették
Kárpát-medence országát,
A magyarok királyságát.
Mi volt a neve valaha?
Pannónia?
Hungária?
Turkok voltak, vagy hungárok?
A néma idő-hullámok
Furcsa áprilisi hideg;
Köhögnek a szürke egek,
S közelmúltból lő ránk lázat
A gonosz huszadik század,
Rajtunk ocsmány öröksége,
Talán soha nem lesz vége.
Isten áldott népe helyett
Ősmajom-utód seregek,
Tartós erkölcsi deficit,
Világháborúk, drog, profit,
Bolsevizmus fegyver, gender;
Tán majommá lesz az ember...
Zsarnokság ezer fajtája
Vörös ülepét riszálja,
Hogy több szavazata legyen,
S utána jövendőt egyen.
Evolúció-dal játszik
Ősembertől a dollárig,
Nem létezik szent háború,
Nem is volt,
De nem is lesz soha;
Hazug minden véres doktrína.
Isten békére teremtett,
Barátságot akar,
Rendet,
Munkát,
Örömet,
Szerelmet;
Nem fegyvert,
Békét,
Kegyelmet.
Létösszegző áprilisban
Keserű a só,
Hol árnyékban van harminc fok,
Hol szakad a hó.
Az Isten is létösszegez
Ilyenkor talán,
Mi lett volna, ha az ember,
Fenn marad a fán?
Más kérdés, hogy ott sose volt,
A többi talány...
Nagyobb ostobaságot is
Mond a tudomány.
Létösszegző áprilisban
Megalvad a vér,
Régi korok hangulata
Újra visszatér.
A lét velem hatvankettő
Mindent tudnak a hülyék!
Számukra nem lehet titok,
Se a Kezdet,
Se a vég...
Mindent tudnak a hülyék!
Mindig tudnak,
Mindent tudnak,
Mindenkinél jobban tudnak,
Mindenkinél mindig jobban,
Szegények...
Sose lesznek
Se Bölcsek,
Se Szerények...
Mindent tudnak a hülyék!
Mindig tudnak,
Mindent tudnak,
Mindenkinél jobban tudnak,
Bőszen kinyilatkoztatnak,
Imponálnak önmaguknak
Szegények...
A többiek tapasztalnak,
Tanulnak a sírig...
Csak a hülyék tudnak mindent
Egykori hungár köznépek
Csöndes szerénységben éltek
Hosszú történelmi éjben,
Itt, a Kárpát-medencében.
Éltek,
Vetettek,
Arattak;
Észrevétlenek maradtak.
Nevet mindig mások kaptak,
Akik aztán beolvadtak,
Maguk is köznéppé lettek,
Éltek,
Arattak,
Szerettek.
Egykori hungár köznépek;
Őket a modern régészet
Nem ismerte, nem kereste,
S amikor mégis meglelte,
Hamis mértékekkel mérte,
Mindig olyasminek vélte,
Amit politika súgott,
Kárpátok főnixmadara
Eddig nem adta fel soha.
Hallgatag idő rejti el,
Hogy először mikor szállt fel
Kárpát-medence egére
Hallgat a múlt sötét mélye.
Rézkor?
Bronzkor?
Idő suhan...
Hogy magyar szó mióta van
Kárpátok hegyei alatt;
Tán örökre titok marad.
Kárpátok főnixmadara
Sosem a múltat siratja.
Kárpátok jege csikorog;
Voltak sötét évszázadok,
Vihar, vércsöppek a havon,
Nyegle idegen uralom,
Rabló és hódító hadak,
Mind azt képzelte, itt marad.