Zajácz Edina blogja

Mily kegyes volt hozzám a bágyadt, őszi fény,
mikor homlokomra hullott könnyű csókja,

Én nem tudom mi van velem,

Félúton vinném kereszted,-
súgtad csendesen egy estén,
kezem kezedben még reszket,

Hajamat ma kerüli a szél,
arcomba nem fúj kacéran,
távolodik szívemből a tél,

Itt vagyok és nem fordulok egyszer sem meg az úton,
mindegy, mit mond rólam az oldalról figyelő én, 
folytatom így járásom, lágy ruha selyme borul rám,
szűken, gyászosan, éppen, mint esztendei múltnak.

Lennék réten üres csigaház, azt várva, hogy esti
sétádon majd észreveszel, s inged zsebe szállást

Sosem láttad könnyeimet,
hitted mindig víg dalom,
szelíd lelkem még felijed,
ha ruhámat gombolom;

Levetem ruhám, mint a fák,
mikor télbe mennek át.
Mily szűzi ez a tisztaság,
melyet ma hintek reád.

Gyermekem kihordtam épen,
vágyaim vetéltem el mind!
Combom átkarolja vérem,
s büszkeségem álmokért int.

Mégsem indulok feléjük...
bármi szépet adna létem,
fojtanám magam beléjük,

Hányszor űztelek magamtól,
én konok! Hiába hittem:
most erős vagyok. Badarság!
Éltemet siratja minden,
hisz kopogni véltelek, s így
tárt karokkal otthonomba
engedem ma hallgatásod.

Az asszony ébren töltötte az éjszakát, nem szólt már a férjéhez, tudták mindketten, hogy a hallgatásban, a megalkuvásban az élet lehetősége lakik. Tekintete ugyanolyan üres volt, mint a gyomra.

Délután négy óra volt, a lemenő nap izzott az asszony lángvörös haján. Sietett, hogy nyitva találja még a boltot, ahol cérnát lehetett venni.

Sírni hallom anyám, földre hull a könnye,
több dicsőséges nap nem virrad fiára,
árva szívvel készül megváltó imára:

"Hívd magadhoz uram, teste élni gyönge!

a csókod legyen narancs