Varga Tibor: Helyesírásunk gondjai
Hat fő helyesírási, nyelvhelyességi témában várom a figyelmeteket. 1. központozás, vesszőhasználat, írásjelek, 2. összetett szavak, egybeírás, különírás, 3. Névelők használata a versben, 4. Az igekötők és az igék helyesírási problémái. 5. Az igeragozás, 6. A határozók kül- és belviszonya.
1. A központozás elhagyása csak kivételes esetekben vezet célra. Ilyen alkotói cél lehet, ha a vers maga sem kíván másképpen megszólalni, mint afféle monoton hangon mormolt ima, zsolozsma. De ha a művet sűrűbb belső tartalom, indulatok feszítik, akkor nem lehet monoton, akkor bizony muzsikálnia kell, s ehhez a muzsikához hozzá tartoznak a vesszőkkel jelölt szünetek, a szünetek utáni erősebb hangsúly és az azt követő hanglejtés. Kell a versbe piano, forte, crescendo (ejtsd: kresendó). decrescendo, azaz erősítés, halkítás, tempógyorsítás és lassítás, s ezeket csak a pontos tagolással lehet jelezni az olvasónak, így tudjuk vezetni őt a József Attila-i "szalagúton". Ne feledjük: a vers csak addig holt betű, amíg a bezárt könyv lapjain tartózkodik, ám az olvasás első pillanatában életre kel, hangja van, amely az olvasó belső hallásában visszhangként zeng. Előttem van egy emlék: könyvbemutató, verseit a költő maga mondja, és küzd, kínlódik a saját központozatlan versével, annak helyes, értelmes tagolásával. A közönség részéről udvarias taps a vége. Látom, hogy itteni alkotótársaim nagy többsége fontosnak tartja a központozást. Csak itt-ott hiányzik, vagy éppen ott van a vessző, de nem a megfelelő helyen. Nézzük tehát az első kérdést; Hova kell, és hova nem kell vesszőt tenni?
1/1. Azonos mondatrészek felsorolásakor – például jelzők, határozók halmozása – ott a helye, de a felsorolás utolsó tagja előtt az "és, s" kötőszók valamelyike helyettesítheti. Ez a szabály téveszt meg sokakat, ráadásul még az elemi iskolában úgy oktatták, hogy az "és" kötőszó elé soha sem kell vesszőt tenni. Ez valóban szabály volt mindaddig, amíg a nyelvi oktatásban el nem jutottak a nebulók az összetett mondatokig. A hibásan kitett vesszők... Bizony itt, a Parnasszuson is többször találkozom olyan esetekkel, hogy jelzős szószerkezeteket választanak ketté. Helyesírási tekintetben súlyos hiba, de ott a költői magyarázat: "Bennem úgy hangzik a vers, hogy ott szünetet kell tartani." A válasz: akkor sem szabad a nyelv törvényei ellen vétkezni, szükségtelen így vezetni, megkötni az olvasó fantáziáját, a szépség az ő belső hallásukban személyiségük szerint hangzik, a szüneteket ott tartják, ahol kell, ott, ahol valamely versszavak erősebb hangsúlyt kívánnak az ő fantáziájuk szerint. Más a helyzet az úgynevezett értelmező (hátravetett) jelzővel: átkozott szívem, ez egy sima jelzős szerkezet, közéjük vesszőt tenni tilos. Szívem, az átkozott – hátravetettük a jelzőt, ide bizony ki kell tenni a vesszőt. Ha egy-egy verssor önálló mondat, akkor a sor végére szintén odakívánkozik a vessző, vagy pont akár, s a következő sort nagybetűvel kell kezdeni, így csendül, zeng bennünk a sajátos versmuzsika. Gyakori a soráthajlás, amikor a verssor végén nincs vége a mondatnak, az áthajlik a következő sorba, ilyenkor kell vesszőt vagy pontot tenni a következő sor közepére vagy végére attól függően, hol van vége a gondolatnak.
1/2. Összetett mondatok tagmondatainak határán mindig vesszőnek kell lennie, akkor is, ha a következő tagmondatot "és" vagy "s" kötőszó vezeti be. Ám itt meg kell állnunk, mert úgy látom, némelyek bizonytalanok a tekintetben, mit is tekinthetünk mondatnak, mit nem, ezért vannak a nem helyükön való vesszők. Nincs köztünk senki, aki ne tudná: az a mondat, amelynek állítmánya és alanya van. (Figyeljünk! Néha az alany rejtett, az igei állítmány személyragja mögött bújik meg, máskor az összetett mondat megelőző tagmondatában.) A cselekvést, történést, létezést kifejező ige mindig állítmány, tehát ahol állítmány van, ott mondat is van, csakhogy az állítmány nem mindig ige. Az igei állítmány keresése közben gyakran ütközünk egy hibrid szófajba, ez pedig a határozói igenév. Fut – ez ugyebár cselekvést kifejező ige, de ha mi futva érkezünk valahova, akkor az már az érkezésünk módja. Megtéveszt bennünket az igenév igei természete, és hibásan állítmánynak véljük, máris bizonytalanok vagyunk a vessző tényleges helyében. A hangrend és az illeszkedés nyelvi törvénye szerint a -va, -ve, -ván, -vén toldalékkal (képzővel) végződő szavak a határozói igenevek, s csak igen ritka nyelvi helyzetben viselkedhetnek állítmányként. Van rá kísérlet, hogy a határozói igenevet állítmányi szerepbe helyezzük, de tudnunk, éreznünk kell, hogy ritkán érzi jól magát benne. Hogy mikor lehet mégis állítmány a határozói igenév, arra Zsike Míg ezernyi csillagot című versében találtam példát: "Ablakom bezárva, csak apró gyertya ég"... A határozói igenév igei természetéből fakadóan igekötőt is vonz. Ebben a szóalakban szinte halljuk, hogy jelöletlenül bár, de ott a létige is: be (van) zárva... Ám ugyanitt van egy furcsa nyelvi helyzet. A hivatkozott vers második szakaszában ez a szöveg olvasható: "Izzott az éjszaka(,) / fényével borítva e drága kis szobát..." Zsike a sor végére vesszőt tett, én javasoltam, hogy hagyja ki. És mi történt? A helyesírásra kényes fiam kezdett velem vitatkozni, hogy oda bizony kellene a vessző, órákon át tartott a szópárbajunk, elhangzottak pro és kontra az érvek, de nem tudtuk egymást meggyőzni. Nosza hát, kérdezzük meg az MTA Nyelvtudományi Intézetét az e-nyelv.hu oldalon. A túloldalon Balázs Géza, napjaink legfelkapottabb nyelvésze (az említett SMS-pályázat egyik zsűritagja) volt, gyors, de dodonai választ küldött. "Ha a költő követi a helyesírást, akkor ez a mondat a kérdéses helyen vessző nélkül helyes, de a költői nyelvben nem mindig kötelező követni (a költői szabadság nevében) a helyesírási szabályokat." Megengedő volt tehát, s ezzel a fiam is vitatkozik: miért nem adott egyértelmű választ? Számomra viszont egyértelmű: a költői szabadságnak is vannak határai, s ebben az esetben nem ildomos túllépni ezeket a határokat. Ha megtesszük, akkor egyre közelebb kerülünk a posztmodernhez. Az én álláspontom: ha költői nyelven írok, mindig a szabályokon belül fogok maradni, a költői szabadság lehetőségeivel csak akképpen élek, hogy követem az egyedi szóalkotás törvényeit, amint ezt már alkotótársaimnál is tapasztalom. Szóalkotás csak szóképzéssel és szóösszetétellel lehetséges. Egy amatőr irodalomkutató ismerősöm hívta fel nemrég egy szintén nyelvi furcsaságra a figyelmemet. Petőfi Nemzeti dalának második versszaka így kezdődik:
1/3. Az írásjelek: pont, vessző, kérdőjel, felkiáltójel. Az utóbbi kettő okoz gondot többeknél, amikor összetett mondatokba ütköznek. Elevenítsük hát fel tán megkopott ismereteinket! Ez egy egyszerű, felszólító mondat, igei állítmányának (elevenítsük fel) felszólító alakja ezt egyértelműsíti, tehát a szabály szerint felkiáltójelet kell a végére tenni. Ámde mi történik akkor, ha ezt egy alárendelő összetett mondatba helyezzük? Felhívom kedves barátaimat, hogy elevenítsék fel megkopott ismereteiket. Miért tűnt el a végéről a felkiáltójel? Azért, mert így az alárendelő mondatszerkezet főmondata kijelentő (felhívom) értelmű, s ilyenkor már a szabály és a nyelvi törvény szerint a főmondat határozza meg a gondolat egészének természetét akkor is, ha a mellékmondat felszólító jelentést hordoz. Lám csak, mi van itt! "Értelem" – ez főnév, elvont fogalom. Az "-ű" képzővel melléknevet alkottunk belőle, s így lett az utolsó tagmondat névszói, azaz melléknévi állítmánya... Tekintsük meg az "Ámde mi történik" kezdetű, alárendelő összetett mondatot! A főmondata kérdés, tehát az egész mondat végére kérdőjelet kell tenni...
2. Összetett szavak... Egybe vagy külön? A szabályzat tehát lehetőséget ad arra, hogy ha bizonytalanok vagyunk, megnézhessük a a helyes írásmódot. Gondunk akkor van, ha biztosak vagyunk a helytelen írásmódban, s eszünkbe se jut a szabályzat segítségét kérni. Ám tudni kell itt még egy nagyon fontos dolgot. A szabályzatban olvasható ismertető is megjegyzi: "...vannak ingadozások, többféleképpen is megítélhető esetek, ilyenkor a nyelvérzékünkre kell hagyakoznunk..." Fontos azonban megjegyeznem: Az írásainkat "felügyelő" helyesírási ellenőrzőprogram éppen e nyelvi törvényszerűségek szerteágazó voltából fakadóan képtelen követni az egybeírás, különírás szabályait. Helyesen egybeírt összetett szavakat húz alá pirossal, így tesz minket bizonytalanná a nyelvhasználatunkban, rombolja a már megszerzett tudásunkat. Nyelvérzékünk úgy működhet jól, ha megvizsgáljuk az adott szövegkörnyezetet, az éppen írt mondatot, ez a szövegkörnyezet segíti működni a nyelvérzékünket. Megpróbálom ezt egy történelmi példával is megvilágítani. A hadvezér csapatával ellentámadásba megy át, s az ellenség ötvenezer katonáját ötven mérföldnyi szélességben visszaveti az általa már elfoglalt területről. Mit ért el? Eredményt. Megnyert egy csatát, de a háború szempontjából ez csupán látszateredmény volt, és nem látszat eredmény. Csak összetett szóval fejezhetjük ki, hogy ez a győzelem nem befolyásolta döntően a háború kimenetelét. Külön írva a látszat is mást jelent, az eredmény is. Csak egybe írva fejeztük ki pontosan a dolog lényegét. (A példát Pete László Miklós Zrínyi Miklós Montecuccolihoz írt levelének közlése nyomán hoztam.)
Gyakorta látok ilyen hibát az írásaitokban, mintha félnétek az összetett szavaktól. Hogyan kell hát működnie a nyelvérzékünknek? A legfontosabb, amit meg kell jegyeznünk: az összetett szó egyetlen fogalmat jelöl, ha külön írjuk az összetartozó elemeket, a vele jelölendő fogalmat bontjuk szét szószerkezetté, s ezzel vétettünk a nyelv egy alapvető törvénye ellen. Nézzünk egy eklatáns példát: villamosmegálló... Ugyebár arról a járdaszigetről beszélünk, amelyen állva várni szoktuk az érkező járművet... Amennyiben ezt az összetett szót külön írjuk, akkor bevillan a villamos szó másik jelentése is: elektromos. A példát ugyanakkor nehéz kategorizálni is. Mondhatjuk birtokosjelzős szóösszetételnek is: a villamos(nak a) megálló(ja), ugyanakkor amint az értelmező mondatból is látszik, egy egész mondat jelentését sűríti magába, azaz jelentéssűrítő szóösszetételről beszélünk. Külön írva minőségjelzős szószerkezetté alakítjuk. Milyen megálló? Villamos, azaz elektromos megálló, ami ugye nem ráz meg minket, miközben ott állunk a járműre várva... A fentebb említett látszateredmény szó is egy egész mondatrendszer jelentését sűríti egybe.
3. Névelők használata a versben... Mindössze három névelőnk van, aligha kell őket felsorolnom. Érdekes kérdés, vajon hol és mennyi névelőt írjunk a versbe. A válasz első gondolatra: éppen ott és annyit, ahol és amennyi feltétlenül kell. Mindig az adott versbeli szövegkörnyezet adja meg az igazi választ, előfordul, hogy semmilyen módon el nem kerülhetjük, ritmikai szerepe van, másutt a feleslegesen beírt névelő éppen a ritmikát döccenti meg. Induljunk el József Attila Óda című versén:
Itt ülök (egy) csillámló sziklafalon.
Az ifjú nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom (a) szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik (az), ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
A költő által beírt, vastag betűvel általam kiemelt névelők nélkül alig érthető, mosolyogtatóan tört magyar nyelvű lett volna a vers. Az általam zárójellel jelölt névelőkkel viszont indokolatlanul szót szaporított volna, a ritmikát törte volna meg. Legyen ez példa előttünk, amikor verset alkotunk!
4. Az igekötők és az igék (+igenevek) helyesírásának problémái: Ugye, kedveseim, furcsa, hogy eme témára is kitérek. Hiszen mindenki ismeri az alapvető szabályt, sokunknak ezt már az elemi iskolában megtanították: ha az igekötő az ige előtt áll, akkor egybe írjuk, ha az igekötő az ige után áll, akkor külön írjuk, ha az igekötő és a ige közé más szó kerül, akkor három szóba írjuk. A gond a harmadik esetben akkor adódik, ha az igekötő és az ige közé került "más szó" is ige, mégpedig létige, adott esetben segédige. Ilyenkor jövünk zavarba, pedig nem kellene, ha tudnánk, hogy az igekötő a kettő közül melyikhez tartozik. Példák: meg fogom adni a tartozásomat, és nem megfogom adni, mert értelemszerűen megadni fogom. Érdekesen viselkedik nyelvünkben a "túl" igekötő. János vitézzel a hátán a griffmadár "hegyen-völgyön túlszállt", de túl vagyok a betegségen, és nem túlvagyok. Ám a Túl az Óperencián dalszövegben már nem is igekötő, hiszen nincs a közelében ige. A másik ilyen igekötőnk a meg. Ha igével áll kapcsolatban, akkor nincs egyéb tennivaló vele, mint az ismert szabályt alkalmazni. Meggyógyulok, meg fogok (és nem megfogok) gyógyulni. A "túl" igekötő nem írandó egybe a létigével, a "meg" viszont igen: "Megvagy" – szólt Szép Ilonka a pillangóhoz, megvagy – szólt a vadász Szép Ilonkához, de: "te meg vagy bolondulva", szokás tréfásan mondani barátok közt...
5. Ami az igeragozás tárgyát illeti csupán egy dologra, mégpedig az ikes igék ügyére szeretnék kitérni. Mindenki tudja: azok az úgynevezett ikes igék, amelyek egyes szám harmadik személyben az -ik ragot viselik. Úgy tanították, hogy ebben az esetben az első személy ragja az -m, második személyben -l. Csakhogy nem minden ikes ige viselkedik így az első és a második személyben. Ma már a szabályzat megkülönböztet úgynevezett ál-ikes igéket is. Eszem, eszel, eszik, iszom, iszol, iszik. Ezek valóságos ikes igék, ám a hírek szerint az új szabályzat az első személyben már megengedi az "eszek, iszok" szóalakot is, én nem értek vele egyet, továbbra is az eredetit használom, mert azt is "megengedi". Nézzük ugyanakkor példaként az omlik igét! Segítségül kapcsoljunk hozzá egy igekötőt: összeomlik! Hogyan is ragozzuk? Összeomlom, vagy összeomlok? Összeomlol vagy összeomlasz? Ez egy példa az ál-ikes igére, ilyenkor kinek-kinek a nyelvérzékére kell hagyatkoznia, melyik szóalakot használja fel első vagy második személyben...
6. A határozók kül- és belviszonya... Némely szerzőnknél bizony ebben a tekintetben is látok bizonytalanságokat. Különösen sokat rontott a dolgon az élőbeszéd: Itt vagyok a szobába... A helyesírási ellenőrzőprogram se képes követni, lám, nem húzza alá, nem ajánlja a helyes szóalakot: "szobában" Mit is jelent a kül- és belviszony? Legegyszerűbben a helyhatározók ragozásával tudom megmutatni: Bemegyek a szobába (mielőtt még lenyomnám a kilincset, hogy beléphessek, azaz még kívül vagyok), ez a külviszony. Miután beléptem, már bent vagyok a szobában. Ez azonban csak az egyszerűbb oldala, hiszen nemcsak a helyhatározónak van kül- és belviszonya, hanem például az állandó határozóknak is, mindegyiknek, amelyeket a -ba, -be, -ban, -ben ragokkal fejezünk ki. Figyelnünk kell e dolgokra is alkotás közben, hiszen szinte lépten-nyomon beléjük ütközünk... Nézzük, milyen példákat találunk! " Rektorok jobb időkben bíznak (újságcikk címe helyesen, a bízik ige a belviszony ragját vonzza). A Napóleon Boulevard egyik zeneszövegében viszont láthatjuk a kül- és belviszony ragjának tévesztését: "Egymásban nem kapaszkodunk..." Bizony, a kapaszkodik ige a külviszony ragját vonzza: Egymásba kapaszkodunk... Az "egymásban" itt kissé pejoratív, szinte pajzán értelmet hordoz...
Hozzászólások
yn
2013, november 9 - 17:51
Permalink
Jól van, akkor töröljetek, és
Jól van, akkor töröljetek, és szerimtem téves úton jártok, Eljárásotok sem nem demokratikus(mert rafináltan megkülönböztetitek az emberteket), sem nem lógikus, hisz, ha visszanézünk a történelembe, akkor világosan láthatjuk, hogy a helyesírás 50 évente változik. Azonkívül én sem találtam hibát a te magyarságodban és kérlek , hogy te sem keresd a hibáim, mert mindenkinek vannak hibái és nem tudom mit akarsz ezzel elérni.
Egyébként ha elmondom véleményem akkor már provokálok?
Ja,mert, ha akarnám én is találnék hibárt a te dolgozatodban, ám ezt elkerülöm, nem úgy , mint te.
yn
2013, november 9 - 17:53
Permalink
Miért? nekerm is lehet
Miért? nekerm is lehet vékleményem, nem csak nektek, méár ne is haragudj, kedve Haász Irén, nem értelek. S honnan tudod, hogy neked igazad van?
vati
2013, november 9 - 18:50
Permalink
Irénkének igaza van. A nyelvi
Irénkének igaza van. A nyelvi törvényszerűségekkel szemben nem létezhet sajátos "helyesírási felfogás". A költői egyéniséget a stílus mutatja meg, nem a helyesírás. Bolyai János sem "döntött meg" semmilyen "felfogást", a matematika, a geometria törvényeit nem lehet megdönteni, csupán felfedezni. Ebben állt Bolyai érdeme, egyben zsenialitása. A helyesírás szabályait sem a tudósok találták ki, hanem a nyelvi törvényszerűségeket foglalták bennük rendszerbe. Akinek sajátos "helyesírási felfogása" van, az a nyelv belső törvényeit sérti meg. Ha pedig te, kedves Barátom, az én dolgozatomban hibát keresel, azzal csak elismered, hogy eddig sem volt más célod, mint hogy tudatlannak tettetve magadat, provokálj. A csúsztatásod is ezt mutatja. Én nem azt írtam, hogy nem vagy magyar, hanem azt, hogy nem hiszem el a tettetett tudatlanságodat. Aki írásra adja a fejét, költőként kíván a népe elé lépni, az felelős a nyelvéért, felelős a nemzetéért. Ha ezt nem fogod fel, inkább tedd félre a "szent fát"!
Varga Tibor
vasiszabojános
2013, november 10 - 15:40
Permalink
Ez a Helyesírásunk gondjai
Ez a Helyesírásunk gondjai című bejegyzés nyilvános, ezért már korábban is volt szerencsém olvasni. Magyar anya - és német apa - nyelvűként csak annyit tudok hozzá fűzni: ha Varga Tibor barátommal még irodalmilag aktív koromban - 2010 előtt - összehoz a jószerencse, ma - Pete László Miklós kedves szavaival élve- a magyar irodalom egyik díjspíllere lehetnék... Óriási munkát végeztünk együtt a harmadik novellás kötetem korrekturálásán is, pedig azok a prózák korábban olyan lapokban jelentek meg - vagy már be lettek szerkesztve, de 2010 után visszavontam őket - mint a Székelyföld, Irodalmi szemle, Partium, Kalligram,Együtt(Beregszász),Napút, Opus(Dunaszerdahely), Kapu, Bécsi napló, Magyar Jövő, Várad,Polísz, Napsziget stb... Mégsem ártott nekik a nyelvi fölülvizsgálat. Csak ennyit szerettem volna Tibor tanulmányához fűzni. (és remélem a Tanár Urat nekem is sikerült meglepni a Benyhe-féle törökös - értelemhangsúlyos - mondatrend fölvetésével.)
vati
2013, november 10 - 19:28
Permalink
:))))) Ezt hogy csináltad,
:))))) Ezt hogy csináltad, úgy értem, technikailag? Persze elovastam, mert kíváncsi voltam rá, ezért fejtetőre is álltam... :))))) A másik hozzászólásodhoz csak annyit: teljesen igazad van, akár pontot is tehetett volna Petőfi a kérdéses helyen, de semmit nem tett. Akár a vessző, akár pont által más értelmet adott volna kérdéses sornak...
Varga Tibor
vati
2013, november 10 - 19:36
Permalink
Valóban sikerült meglepned,
Valóban sikerült meglepned, kedves János barátom... :) Remek írásaidat örömmel lektoráltam.
Varga Tibor
vati
2013, november 12 - 16:34
Permalink
Kedveseim! Azt tapasztalom,
Kedveseim! Azt tapasztalom, hogy többen nem egészen értik az igekötők és az igék viszonyát, gyanúm szerint legtöbbször magát az igekötőt nem ismerik fel írásaiknak a megfogalmazása közben. Pedig a szerepük óriási, minden esetben jelentős módosítást hoznak a hozzájuk kapcsolódó igék jelentésében. Ezért most első lépésként következzen egy felsorolás, a mindenkori igekötők felsorolása, ahogy nekem anno be kellett "bifláznom": el, le, be, ki, fel, föl, meg, át, túl, rá, szét, össze, vissza, szerte, széjjel... Ezek mindig igekötők, ha igével állnak kapcsolatban. A cikkben a túl és a meg igekötők másfajta viselkedéséről már szóltam. Irodalmi szövegekben, tömör párbeszédekben önállóan, viszonyszóként is állhat mindegyik, de – ismétlem – ha igével állnak kapcsolatban, akkor egymáshoz affinitásuk van, módosított jelentéssel szólal meg általuk az ige. Vannak köztük azonban, amelyek azonos alakúak más értelmű szavakkal, ilyen például a ki, amely személynévi alany kérdőszava is egyben. Van olyan, amelyik igétől néha független, és akár szóösszetételt is alkothat némely főnevekkel: faluszerte, városszerte, országszerte... Van még egy, a rá, amely önállóvá válhat, amennyiben toldalékot kap: "Ki! A mennyezet mindjárt rám szakad!" Katona József Bánk bán című drámájának tetőpontján kiált így fel Bánk, ezzel a képpel fejezve ki tette következményétől, a megölt királyné holttestének látványától való szabadulás vágyát. Ha Bánk nem menne ki a szípadról, a trónteremből, akkor – úgy érzi – a mennyezet rászakadna. Toldalékot kapott az igekötő, s ezzel levált az igéről, külön szó lett belőle. Nézzünk példákat az igekötők általános viselkedésére: elmegy, nem megy el, elküldik, hát el is megy. Ha nem küldik el, akkor itt marad. Ha visszahívják, akkor visszajön, visszamegy, visszatér, de az is lehet, hogy nem jön vissza, nem megy vissza, nem tér vissza, de lehet olyan messzire is menni, hogy vissza se jön, vissza se megy, vissza se tér. Ebben az esetben a "se" tagadószó választotta le az igekötőt az igéről, de attól még igekötő maradt. Vannak olyan viszonyszavak, határozószavak, amelyek igék közelében szintén igekötőkként viselkednek: hazamegy, hazajön, hazatér, de nem megy haza, nem jön haza, nem tér haza, haza se jön, haza se megy... Odamegy, idejön... Nem megy oda, nem jön ide, oda nem megy, ide nem jön... De ha valaki hazamegy, és a lakását betörő által feldúlva, széthányva, szerteszórva találja, bizonyára nem fog tetszeni neki...
Mint az utóbbi példák is mutatják, az igekötők hasonlóképpen kapcsolódhatnak az igék származékaihoz is: igékből képzett főnevekhez, melléknevekhez, igenevekhez. Vajda Jánostól: "Ott van a múlt elfeledve / és eladva az a föld." Határozói igenevekhez kapcsolódik itt is az el igekötő... Kapcsolódhatnak főnévből képzett igékhez is. Nézzük: lap. Ez egy főnév, értelmezzük egy könyv lapjaként! Olvasás közben lapozunk, ezzel igét képeztünk a főnévből, aztán olvasunk tovább, hát továbblapozunk. Ez a tovább is olyan szó, amely ige közelében igekötőként viselkedik... Aki bizonytalan olyan példák írásmódjában, amelyeket itt nem hoztam, kérdezzen nyugodtan...
Varga Tibor
Haász Irén
2013, november 12 - 16:59
Permalink
A felsorolásba való még az
A felsorolásba való még az "ide", "oda " is.
vati
2013, november 12 - 17:19
Permalink
Köszönöm, kedves Irénke, ez
Köszönöm, kedves Irénke, ez nagyon érdekes. Én azt a sorozatot anno az oktatóm követelésére bifláztam be, ő nem sorolta őket közéjük. Az előzőekben példákat említettem velük, de nézzük csak meg, ezek gyakran helyhatározószavak is. Amint tiltó- vagy tagadószavak kapcsolódnak hozzájuk, hiába állnak az igék előtt, akkor is leválnak róluk: ne oda menj, ne ide jöjj (ne ide gyere), nem oda megy, nem ide jön. Áldott és bonyolult magyar nyelvünk!...
Varga Tibor
vati
2013, november 22 - 12:50
Permalink
Itt tartunk az
Itt tartunk az oktatáspolitikában: Zalán Tibor versének részlete az általános iskola 8. osztályos helyesírási gyakorlófüzetében:
Innen indulj el
a széldárdákkal átvert irányban
kövesd a vonatzakatolást
a mindig szótlan embereket
kerüld a suttogó füveket
az áldott asszonyokat
És az egyik kapcsolódó feladat: "Milyen szembetűnő elem hiányzik a részletből?" Kérdés, hogy ami nincs benne, az hogyan lehet szembetűnő. A válasz pedig: Az írásjelek hiányoznak belőle. A versrészletet értjük? Én nem. És ha a diáknak felrónak valamely dolgozatában valamely írásjelhibákat, esetleg megkérdezheti: Minek az írásjel? A költő se tette ki... Oktatunk, kérem...
Varga Tibor
Oldalak