Irodalmi művek elemzése a Magyar Parnasszuson 3. - Mi a túró az a kritika?

Ezek az írások nem eltervezett rendszert alkotnak. Szándékom szerint egy-egy önálló írásban próbálom magam számára tisztázni bennük itt folytatott tevékenységemet, hátha ily módon rendszerbe foglalva azt némileg következetesebb és egyértelműbb kritérium rendszer alapján leszek képes elbírálni - minősíteni - legalábbis magam részéről egy-egy művet.

Tisztázni kell ezért, hogy mi a túró a kritika, és mi a csodát is kell itt ezen a fórumon tenni egy szerkesztőnek - nekem - ahhoz, hogy a műveket következetesen legyek képes megítélni. Az egyes szám első személy nem véletlen: A Magyar Parnasszus induláskor elhatározott alapelve a beküldött írásoknak nem csak - és nem is elsősorban - kritizálása, hanem egymáshoz - és esetenként akár a magyar- vagy a világirodalom csúcsaihoz történő hasonlítása. Ez a szerkesztő - az én feladatom.  

Nem nagy a valószínűsége, hogy egy amatőr írásokat kritizáló fórumon az irodalomtörténet csúcsait ostromló írások jelennek meg, amikor száz-meg száz (jó: tíz-meg tíz) irodalmi fórum áll rendelkezésére a maguk alkotásait megjeleníteni - és a fórumtársak szemében megméretni - kívánó amatőr, vagy akár professzionális szerzőknek is. Ám a szerző felé történő visszajelzés e fórumok többségén a pár mondatos rövid "Jaj de szép, nagyon tetszik" típusú hozzászólásokban merül ki. El sem várhatunk többet az olvasóktól, akik többnyire szintén a maguk műveinek megmérettetése végett járnak oda kölcsönösségi alapon, és mindig több mű jelenik meg, mint amennyit egyáltalán egyszer is el lehet olvasni (ezt tapasztalatból tudom, több hasonló fórumon ugyanez a helyzet). Ezeken a helyeken egy-egy vershez akkor fejti ki az ember részletesebben a véleményét, ha valamilyen szempontból felkelti a figyelmét. Így a gyenge alkotások sokszor érdemi észrevételek nélkül maradnak, holott a tényszerű kritikai észrevételekkel alátámasztott minőségi értékelés segíthet az alkotó számára jobb művek megalkotásában.

A mi oldalunk ellenben az értékítélet publikálásával tudatosan szeretne válogatni és osztályozni a megjelentetésre beküldött művek között, ez a célja. Ezért mégis várható - főleg akkor, hogyha a szerkesztők értékítélete stabil és megbízható marad - hogy kiemelkedő művek is beérkeznek. A szigorú, igazságosságra törekvő, objektív kritériumokon alapuló, de a szubjektív értékítéletet sem mellőző kritika hitünk szerint bizalmat ébreszt a szerzőkben.

A kritika nem ömlengés, nem tetszikelés "lájkolás". A kritika a vers lehetőleg minél objektívebben meghatározható formai és tartalmi jegyei alapján hozott értékítélet, amely értékítéletbe természetesen a kritikusnak a tartalomhoz ("mondanivaló(k)") való általános viszonya: általános emberi értékítélete ugyanúgy beletartozik, mint a vers formai elemei, alkalmazott költői eszközeinek használati módja, a mű hatásmechanizmusa, vagy szóhasználata.

A kritikus - szakma.  Akkor is szakma, ha sok ismert színi-, irodalmi-, vagy színház és/vagy filmkritikus soha nem tanulta a kritikát. Nekem nem szakmám a kritika, ezért, ha jól szeretném csinálni - és miért ne szeretném jól csinálni, ha már egyáltalán csinálom -, tanulnom kell. Megtanulni nyilván nem elég egy emberöltő ezt sem, de talán tanulni nem lehetetlen. Ezért megpróbáltam utána nézni, mi a túró is az a kritika.

A kritikus bemutatja a műveket. A mű bemutatása általában nem semleges összefoglaló, hanem cél-vezérelt dolog, a célja a kritikus értékítéletének alátámasztása. Ez a bemutatás akár hűvös, távolságtartó, akár érzelem-gazdag, sőt fanatikusan rajongó is lehet. Ritka az undorodó kritika (hacsak nem kötelező penzumként születik), hiszen az undorító világképet támogató művet az ember elutasítja magától, és maximum annyit jegyez meg vele kapcsolatban: "Erről én nem vagyok hajlandó nyilatkozni, nem veszi be a gyomrom."

Az elemzés arra vonatkozik, hogy a feltárható elemek (elemzés!) kapcsolatai milyen módon szolgálják a mű egészét - illetve a mű által kiváltani célzott hatás(ok) elérését. Annak eldöntése már értékítélet, hogy a hatás, aminek a kiváltása a mű célja, vajon "megéri-e" a figyelmet és a befektetett energiát a mű módszereinek vizsgálatára. Ha kitérünk arra, hogy a mű egyes elemei miként működnek közre a mű egészének működésében, esetleg egy-egy elemet tágabb összefüggésbe is helyezünk, akkor már a mű elemzésénél tartunk.

A hatások minősítéséhez, és azok eléréséhez módot nyújtó eszközök működésének elemzéséhez a művet értelmezni kell. Az értelmezés azt jelenti, hogy vagy explicit módon (tehát mintegy szájbarágósan köznapi nyelvre átírva), vagy implicite (azaz magunkban, esetleg ki sem fejtve) állításokat fogalmazunk meg a műről: mit is jelent az egésze, tart-re valahonnan valahová, mi micsoda benne? Ehhez a munkához - ez ugyanis munka - jó mankó a mondatok (ha vannak!) jó öreg mondattani elemzése: Mit állít? Ki vagy mi csinálja? hol csinálja? Hogyan történik?

Személyes nézetem szerint az érthetetlen, zavaros fogalmazás érthetetlen, zavaros gondolatokat takar. Még az is elég jól szétválasztható, hogy a művész az érthetetlen, zavaros gondolkodást kívánja bemutatni attól, hogy nem tudja megfogalmazni saját gondolatait más számára is érthető módon.

Itt az előző mondat végén is van  hangsúly: a verset - bár talán eredetileg egyfajta belső késztetésből magunknak írjuk, de legalábbis publikálása esetén - az olvasó számára kell érthetően megfogalmazni, aki nem mi, a szerző vagyunk. Ebből következően úgy kell fogalmazni, hogy lehessen követni bennünket. Nem valid (érvényes) kifogás, hogy csak azok értik, akiknek szól: a szimbolizmusban is koherens gondolatrendszerek vannak, csak éppen a szimbólumok közti kapcsolatokat írjuk le, nem a mögöttes fogalmakét.

A kritikus az értelmezés, és elemzés után értékeli a művet. Ha az értelmezés vagy elemzés kimarad, nem lehet jó értékelést adni: Ha nem értem, mit  "akar" az írás, nem tudom értékelni. Ha nem látom, hogyan működik, nem tudom értelmezni, nem lehet értékelni. Tudom, van olyan irodalmi stílusirányzat (stílus: az alkalmazott poétikai eszközök, alkalmazott szavak, kifejezések, szókapcsolatok, mondattípusok és még sok minden egyéb összessége), ahol nem cél az, hogy értelmezhető legyen a mű, sőt, esetleg az értelmezhetetlenség a cél.

Az értelmezés és elemzés néha nem egymásra épül, hanem kölcsönösen támogatja egymást. Ahhoz, hogy megértsek egy gondolatot, a mondatot kell megértenem, és néha - tapasztalataim szerint - a gondolat megértéséhez a mondattani elemzés visz közelebb. Máskor ahhoz, hogy elemezni tudjam a  (tudatosan vagy öntudatlanul) használt eszközök hatásmechanizmusát, és meg tudjam mondani, hogy jól-vagy rosszul működnek a műben (értékítéletet tudjak alkotni), előbb meg kell értenem a gondolato(ka)t, ami (amelyek) a műben megjelennek.

Picasso egy kiállításán egy száraz szelet kenyeret szögezett egy "százas" szöggel egy deszkalapra, és ez műtárgy lett. Egyszer a művészettörténetben meg lehetett csinálni (csak hallottam, lehet, nem is igaz). Többször soha, mert az a gesztus egyszeri volt. Értelme, célja: a meghökkentés. Állandóan nem lehet meghökkenteni!

A kritikus szó görög szó. Jelentése: "ítéletet hozó személy, bíró". A kritika tehát mindig ítéletet tartalmaz, ez esetben értékítéletet. Azt is megsúgom, hogy a "nem mondok ítéletet" hozzáállás, ha nem abból fakad, hogy nem érdekel, akkor negatív értékítéletet takar, ugyanis negatív értékítélet közléséhez mindig bátorságra van szükség, mert az ellenszenvet vált ki a szerzőből. Az ellenszenvet pedig - minden híresztelés ellenére - a kritikus sem szereti.

A kritika több fajtája van jelen az írott sajtóban: a recenzió rövid ismertetés, annak a közönségnek szánják, amelyik nem találkozott még az alkotással: nem olvasta a verset, kötetet, nem látta a filmet, színdarabot, nem hallotta a lemezfelvételt, koncertet, nem látogatott el a kiállításra. Ez lehet egyfajta vevőcsalogató, könnyen átcsúszhat a reklám kategóriába - de az más műfaj.

A kritikai esszé egy hosszabb recenzió, de vélemény - központúbb és személyesebb a tudományos elemzésnél. Eltávolodik a recenziótól, és általánosabb következtetések levonására törekszik.

A tudományos igényű értekezés, cikk vagy könyv, esetleg cikksorozat már hosszabb kutatás eredménye, szélesebb rálátást és alaposabb ismereteket igényel nem csak a tárgyalt műről (művekről), de azok művészeti környezetéről is, ráadásul az olvasótól is megkövetel bizonyos (például szakzsargon- vagy/és életmű-) ismereteket.

Ezen a fórumon mi, a szerkesztők a kritikai esszé vázlatát műveljük: Nem írunk esszét, mert "nem fér bele időnkbe" - és ezt szó szerint kell érteni -, de nem recenzeálnak. Fő célunk ugyanis nem a mű bemutatása (főként nem egymás számára), hanem az értékítélet meghozatala: mind formai mind taralmi jegyek alapján saját értékrendünk szerint hova helyezzük el a művet az "a művészi kifejezés fokát el nem érő" kategóriától kezdve az "ennél jobb verset (a maga nemében) elképzelni sem tudok" kategóriáig egy virtuális hegyoldalon. Ez a virtuális hegyoldal metafora a Magyar Parnasszus. A kritikai esszé írása néha valóban megtörténik, ugyanis egymás meggyőzése a cél. Azaz értékítéletünket a vers elemeinek kiemelésével, értelmezéssel stb. támasztjuk alá. Máskor csak fejben történik meg az esszé vázlatának összerakása, és az kifelé csak egy értékítéletben összegződik: "Mehet a hegyoldalra" vagy: "Nem" (éri el azt a szintet, hogy véleményem szerint megjelentethetnénk).

Ne feledjük, a weboldal ilyen funkciójában egyfajta irodalmi lapként működik, ahol a szerkesztők (a főszerkesztő és helyettese irányítása, esetenként vétő érvényű döntése alapján) a beküldött mű megjelentetéséről és szintre helyezéséről döntenek! A döntés közösségi döntés.

A szerzőnek megküldött levél elutasítás esetén közösségi döntést és az indoklás elemeit tartalmazza, elfogadás esetén a szint tartalmazza a szerkesztőség közös - néha természetesen kompromisszumos, máskor egybehangzó - értékítéletét. Mint föntebb kifejtettem, ebben az értékítéletben nyelvi, poétikai formai, tartalmi és erkölcsi-esztétikai elemek egyaránt latba esnek, némelyikük a belső vitában megemlítésre kerül, mások egy-egy szerkesztő szavazatában összegezve van jelen.