A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

Kérlek!

Mikor álomból álomba ébredek,
balga vaksi szemem habozva utat
s tömör bizonyságot hiába kutat,
mikor valódi csupán a félelem,

mikor illúziók közt botladozom,
reszket a testben az állati ösztön,
szökj, menekülj el! - itt e földi börtönt
őrző démoni, vad Gonoszság tombol!

Mikor legjobban kell a segítséged
könyörgöm ne hagyj el, nélküled félek,
ha tétova, védtelen, gyönge vagyok 

Hatékony álom

Egy fáradtan unt délutáni perc
csak ő egyedüli társaságom,
nyomasztva gondolatomban lángom,
mi eddig égett, és remélni mert.

Felélesztem, álomba lopózva,
ahol szikrát kaphat száraz idő,
szégyentelen vágyban ringhat csípő,
s a magány, a mindenség, s e torz ma.

Mert enyhén pihenhet selymes mámor,
csókoknak bókszín-eres tenyerén,
s bár kint havat szitál a büszke tél,
rajta a van, szerelem-virágos;

Tőled él

Képzelet voltál
majd fájdalmas fájás,
egy apró de erős Énsóhaj.
Magamból tápláltalak volna
érni hagyva, boldogan.

Most is képzelet vagy.
Emléket lelkembe festő,
s folyton karomban érzem
irgalmad, bőröd melegét.

Hiába,
tőled él-kecses anyaságom,
te rajzoltad erőddel ívét
örökké fényesre.

Temethet jelen-föld,
de én dehogy engedlek,
gyengéden tartalak...
csitt gyermekem,
pihenj csak; szeretlek.

(2013. október 4.)
Bogdan Szot képe nyomán

Miattad szorít

 

 

Miattad szorít szívemnek tája,
nélküled kopár szerelmünk fája.
Álmomban most is szárnyalok veled,
s elhaló hangon suttogom neved.
 
Süket hajnalok csendjébe bújok,
legbelül mégis rezdülnek húrok.
Ha dallamokat gyengéden játszol,
lelkemről lehull a magányfátyol.

 

  

Ima érte

Isten, én a hitetlen, letérdelek,
és imára kulcsolom a két kezem,
jól tudod, hogy nem magamért teszem,
hallgass meg, az égiek megértenek.

Őt féltem, tedd boldoggá, csak azt kérem,
legyen végre nyugodt az élete,
múljon el örökre a félelme,
rád bízom ezt most, én nem tehetem.

Adj mosolyt az arcára, szép szemébe,
adj erőt élni, adj kedvet nevetni,
adj neki vigaszt, ne engedd sírni.

Adj neki hitet, őszinte szót és jót,
nyugodt éjszakát, szerető társat,
Istenem, fogadd el érte imámat.

Őszi szél

 

Ha fújdogál a huncut őszi szél,
a rőtre vált levél nekünk dalol.
Veled bolyongok én, miénk az est 
avarba szórt szavam tiéd ma még...
 
A vágy ha ránk simulna, hagyd nekünk
a mámorát, hisz életünk rövid.
De sorsom útja véget ér ma már,
szerencsecsillagom leáldozott.

 

 

A nő - jambusokba öltöztetve

Ledér személy a nő, kevély
ha szép, legyőz, kacag feléd,
szemében ott a nyertes, ám
ha csúf: szerény, kitár eléd
amit tud, ő a szép, a hang
a szín, az éj, a fény, a lét
mi benned él - ha halsz, harang,

Elkésünk vagy lekésünk

Haladunk nagy léptekkel,
és sehová jutunk;
közben telik életünk,
futópad lett utunk.

Álmaink és terveink
szaladnak előttünk,
hiába a lihegés,
érezzük, lekéstünk.

De eltérni nem lehet,
titkon tudjuk, mi vár,
amikor világos gyúl,
s leomlik a légvár.

Betemet a nagy semmi,
megfulladunk benne,
akkor késő belátni,
a kiút mi lenne.

Állj meg vándor

Állj meg vándor, itt, e sírnál,
De ne hullajts könnyeket,
Mert aki e sírba leszállt,
Békességben szendereg.

Nem bántja őt most már senki,
Nincs öröme, bánata,
Mindenkinek el kell menni,
Ha eljő az alkonya.

Sirasd azt, ki eltemette,
Kinek fáj a hiánya
És az, aki úgy szerette,
Már sehol sem találja.

Nem hallhatja kedves hangját,
Nincs, ki megsimogassa,
Megértené minden baját,
Mindig megvigasztalja.

Nyár után

Nyár után az ősz hűvös szele kél,
borzolja dérbe simult hajadat.
Fa lombja ritkul, zizzen a levél,
idő vasfoga csontodba harap.

Bárányfelhők bordázta az égbolt,
közöttük halovány fényfolt a Nap.
Tovatűnik mindaz, mi oly szép volt,
rá a tél hófehér leplet havaz.

Ne félj, az élet itt véget nem ér!
A  természet csak álmát alussza.
Új tavaszban eljön az ébredés,
ismét évszakok körútját futja.

Itt az ősz

Deret csókol az ősz
a kökény kék szemére,
fagyot metsz a hajnal
az októberi szélben.
Elmúlt a zsivaj,
üresek a fészkek,
kinek mennie kellett
az már régen elment.

Levetkeztek a fák is.
Éji néma csendben
ruhájukat hordja
a szél,
mint eltévedt álmokat
a sötét éj.
kigombolja ruháját
a vak sötét,
mellém fekszik
az ágyba,
majd könnyes szemmel
csókol
a puhatestű éjfél...

Mégis

Megvadult a folyó,
gátakat tép szét.
Túljutunk-e
ladikom
a zúgó áron?
Hol majd
csendes lesz újra
a vad mámor,

vagy összetör
bennünket
a kilátástalanság.
Papírvékony dongáidon
a gyűlölet átszivárog,
nem süllyedhetünk el
semmi áron.

Ó, te lágy fuvallat,
mi lelkemből áradsz,
leheld
lélekvesztőm
hullámok ellen,
hagy teljesüljön
vágyam!

Oldalak