Ide magammal nem hozhatlak

Hányszor dobtam a sarokba
a tollat, s gyűrtem a papírom,
nem mert élni a gondolat,
de ma akkor is megírom.
Csak az első lépés lehet nehéz
a kigödrölt szörnyű ugaron.

Csak legyen fény,
csak egy gyertya égjen,
lehetnék magam is akár,
hajamba fűzve a kanócokat,
de a sötétség bennem ki be jár.

Ide magammal nem hozhatlak,
itt gyászban kúszik fel a Nap,
itt csak fűst és köd színezi
meg a hétköznapokat.

Ünnep nincs,
még vasárnap sem,
öldökölni percek járnak,
órákba gyűlnek s kattogásuk
idejét jelzik a pusztulásnak.

Zabolátlan bűnös álmok
rettentenek, s ölik el
a legszebb évek emlékeit
amit veled loptam el.

Ide az jön, aki nem tud
ellenállni a gondfelhőknek,
és láthatatlan zsebkendővel
könnyét venni a szenvedőnek.

Ide ne járj, ahol a szív kátrányba
mártott ócska rongy,
ver még kicsit, kettőt-hármat,
és megállítja a sűrű gond.

Ablak nincs, sötét minden,
út sincs, ami kivezet,
polip karok kötözik meg
simítni vágyó kezemet.

A lelkemet kicserélték,
a régi édes fagyban ül,
csak ez a fekete üres maradt,
bennem, mint luk, úgy feszül.

Ide, magammal nem hozhatlak,
Neked fény kell, csillogás,
szívednek csend és olyan hang,
mely tiszta, mint a csobogás.

Élet kell Neked, derű, béke,
hol nem vendégek a bajok,
emlékkövén a szép napoknak
hidd, hogy mindenben ott vagyok.