Jelenlegi hely

Áldás nélkül

Beküldte Sztancsik Éva - 2017, április 29 - 13:16

Nevetve mesélted: a muskátlik fáznak,

reggel összesúgtak, rajtuk dér portyázgat -

...és a nárcisz szirma... kókadtan didereg,

... oly kikelettelen... s marnak a hidegek.

Mutattad a fákat, mindegyik virágzott.

De a hajnali fagy itt-ott még világlott -

megcsípett levelek barnultak az ágon...

ablakomat rájuk múlt-szélesre tárom.

Emlék-szemem nézi azt a régi kertet...

ahogy az elmúlást tenyeredbe vetted -

nem lesz ebből semmi, tartottad elibém,

bolonddá tett minket tavaszunk az idén.

Hasonló időket élünk most, anyukám;

reszket a rózsatő, április vadul ám -

ridegek az esték, kabát kell nappalra,

a tél bakancsának leszakadt a talpa.

Ráérek merengni bagatell dolgokon;

kinn az eső gyomlál, én agyam foltozom;

varrogatok belül, hímezek éveket...

hogy az üreset is tartalom töltse meg.

Tudom, türelmetlen voltam néha veled,

annyira bánom már, gyötör ez eleget -

éreztem magamban, mi volna a helyes;

rám-piríthatnál, ám... tekinteted jeges.

Utólag eszmélünk, mi a legfontosabb...

harmónia, szépség, leskődni dombokat -

szeretet-bimbókat meghittség talaján...

és amíg gondozzuk: áldás az, mindahány.

(2017. április közepén)

Hozzászólások

hubart

2017, április 29 - 13:46

Permalink

Bizony, gyakran utólag

Bizony, gyakran utólag eszmélünk... , és sját bőrünkün tapasztaljuk az elmúlás gyötrelmeit. Későn eszmélni is jobb, mint soha! A keveset is becsülni kell, és okosan gazdálkodni legfőbb kincsünkkel, az idővel. Merengő versedet szeretettel olvastam. :)