VERSENYFELHÍVÁS

* VERSENY *
 
Az Élő Magyar Líra Csarnoka kis aszklepiadészi strófa- és szonettversenyt hirdet!
 
Havonta más-más megadott témájú és rímképletű, verstani kötöttségeket betartó, a kiírásnak megfelelő verseket várunk.
 
A témákat minden hónap első hétfőjén adjuk meg, ekkor történik az eredményhirdetés is.
A nyertes verset saját és más irodalmi oldalakon megosztjuk, mint Az Elmúlt Hónap Versét, és a szerző virtuális koronát kap.
A nyertes vers szerzője előzetes értékelés nélkül kerülhet a Magyar Parnasszus szerzőgárdájába.
 
*
Első szonett-téma: ember és világ kapcsolata. Shakespeare- i  szonett. Rímképlete: abab, cdcd, efef, gg
 
Rímek: várom, talál, járom, szakáll,
 
ünő, töröm, tűnő, öröm, 
 
érdem, este, értem, teste
 
alkony, Ajtony.
 
Lehetőleg ötös vagy hatodfelels jambusokban. 
 
Minden rímpár kell, ebben a sorrendben.
 
*
 
Első aszklepiádészi-téma: a hétköznapi élet.
A kis aszklepiadészi strófa 4 kis aszklepiadészi sorból áll. 
A sorok ritmusképlete verslábakkal: — — | — ∪ ∪ | — | | — ∪ ∪ | — ∪ | — 
 
Beküldés: http://magyarparnasszus.hu/  ÚJ TARTALOM/VERSEK
 
* VÁRJUK A VERSENYZŐKET! *

Esti csendek

 
Lennék az álmos végtelenbe’ fönn
pihenni vágyó dalnok daltalan,
az alkony-rózsaszín, ha rám köszön,
dicsérni tudnám, szép uszálya van,
 
ő elpirulna, mint egy ó-leány,
kit férfihang még megzavarni tud,
s magára zárná, szűzies talány,
a hajnalcsillagzáras kiskaput,
 
s én ott maradnék fönn, az éjmező
csillagfüvébe oltva önmagam,
egy álmos végtelenbe érkező,
pihenni vágyó dalnok daltalan.
 

Nincs évszak, csak fétis

Egy év a Fétissel - Himfy-ciklus
 
Őszmosoly
 
Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló, bús mosoly.
Így látlak, ez igézet,
őszi kedved bennem komoly,
s évszakok összeérnek;
hát ne mondd, hogy egykor elmész,
hisz nem hagyhat halni Hermész,
mert az én Őszöm maradsz,
kiből kihajt a tavasz. 
 
Novemberi eső
 

Demeter Szilárd: Ki a magyar író?


Demeter Szilárd: Ki a magyar író?

 
 

2020.02.24. 12:19


A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, Demeter Szilárd a témáról a Mandinerben fejtette ki véleményét. Szerinte inkább azokat az írókat érdemes támogatni, akik „magyarhírűek" akarnak lenni – és amennyiben világhírűekké válnak, akkor is büszke magyarok maradnak, ellentétben azokkal, akik teherként élik meg magyarságukat, amitől minél hamarabb „szabadulni" akarnak.


A PIM főigazgatója azt állítja: magyar író az, aki magyarul ír magyar olvasónak, és azt akarja, hogy száz év múlva is magyarok olvassák.

Fantáziálom

 
Amint leszáll az est, szobám falára
vetítelek, s velem leszel ma éjjel;
megálmodom, hogy ölsz a szenvedéllyel,
s ölelsz magadhoz úgy, miként az árva,
 
a pille párna elpirulva látja,
s az ablakon szökő parányi fényjel
benéz közénk, de nem szakítja széjjel
az ajkaink, habár busás az ára.
 
De jaj, felébredek kihűlt magamban,
hiányod ég, patakja marja bőröm,
hajam csatak; ma nélküled maradtam,
 

BűvÖlet

 
Miféle mágiákat űzöl,
mi jégre tűz s a tűzre jég?
Minő varázslat ez, ha gyűlöl,
kitől az árva fényt remél?
Hasít a medre könnypataknak,
halálos éle tört szavadnak,
e bűvölet magányba zár -
arany kalitka, rab madár,
s a csontjaimba mar hiányod,
erembe vág a nincs tovább, 
a sorsra küldi fintorát;
kegyes feloldozásra várok...
de mondd, e gyötrelem miért?
Lehelj reám varázsigét.
 
 

Télidill

 
 Ma télruhába öltözött az élet,
s a szél vezényel új melódiákat,
ha int a pálca, jégcsapok zenélnek,
faágak ónköpenyben intonálnak;
 
fehér lepelt szitál a menny a földre,
havas fenyők hajolnak összebújva,
csak égi lámpa fénye fonja körbe -
a hold elindul éber éji útra;
 
elér a téli fagy, belül diderget,
de rőzsedalra fűt a régi kályha,
tovább hevíti perzselő szerelmed,
ha ajkam ajkad íze megtalálja;
 

Szerelmünk vén tiszafa

 
Szerelmünk vén tiszafa,
ezer éve zöldell,
ott, ahol a hit szava
eggyé lett a csönddel.
 
Vagyunk egymás vigasza,
mikor bánat tölt el,
álmot hoz a tiszafa,
hogyha a Hold fölkel.
 
Oda térünk mi haza,
betakarva földdel,
ahol a vén tiszafa
ezer éve zöldell.

Újkori jászolringató

 
Szabad-e vajon még remélni a Jászlat,
hiszen szürke ködben ráng a csillag is,
talmi halleluján a hit már csak látszat,
s ál-istenházban a harang is hamis.
 
Gyáva, lusta közöny vet ágyat a mának,
önámításba fúl éjünk, nappalunk.
Hazug prófétáknak jelszavai szállnak,
s elhitetik velünk: szabadok vagyunk.
 
Sátáni zenére remeg a lét fala,
a vén kontinens ma bódult táncot jár,
(vajon meddig tart még e hosszú éjszaka?)

Vázlat egy adventi imához

 
Odakint december járja az utcákat,
a tájra havat hint,
igazi káprázat.
 
Csend van, a perc múlik, csillag ragyog távol,
öleli a fákat,
zúzmarát varázsol.
 
Bent a fenyőágból kis koszorú lészen,
várja már a család,
a négy gyertya égjen.
 
Szívüket az ünnep kisimítja szépre,
halkan imádkoznak:
ne vígy kísértésbe!
 
Kenyerünket add meg, jöjjön el országod,
legyen meg a földön
s mennyben akarásod.
 

A hagyomány nyomában

 
Örökségem pörge kalap,
vidám dísze tarka szalag.
Lajbizsebben fűzfabarka,
koppan régi csizma sarka.
Hallja leány, szüle, nénje,
talán várnak, menni kéne.
 
Pirkadattal, reggel korán,
öregapám lába nyomán.
Sikongatás, nagy a ricsaj,
kútnál zajló ihaj-csuhaj.
Jövőt áldjon múlt és jelen,
mint ez a víz, tiszta legyen.
 

Uram, a csended hallgatom

 
Istenem, még hadd maradjak,
szórjak hagyatékot magnak,
várjam a fényt, s ha rám zuhog,
őrt álljak itt, amíg tudok.
Álmom tar ágon koronát,
szívem őrizzen száz csodát,
angyalringató csillagéjt,
ezüstbe fürdő holdkaréjt,
hajat, ha fésül lenge szél,
partnak a hullám mit mesél,
s ahogy a zsenge ágra száll
épp most, egy apró kék madár.
 
Uram, a csended hallgatom,
messzeség nem vonz, se vagyon,

Tizenkét soros álom

 
Csendes alkony, csendes remény,
ágyam alatt s párnám hegyén
szürke álmok sorakozva
nagy léptekkel jönnek felém.
 
Csendes alkony, néma öröm,
közétek én miért szököm?
A bánattal iszom a bort,
s hűségemet vérrel kötöm.
 
Elhal a csend, lelkem is fél,
lidérclány jön, hozza a szél,
vágyat, mámort csókol számra,
s eljövendő halált zenél...
 

Hűs patakra

 
A Nap ma gyilkos tűzgolyó,
lángot okádva trónol ott,
ahol az ég  penge-kékje
itt-ott felhővel foltozott.
 
Ömlik a hő, forr a katlan,
a fákon minden lomb szobor,
a rigódal, tegnap éke,
ronggyá foszolva haldokol.
 
A mérföldkő is izzadva
baktat, vele a gondolat,
valahol, egy régi nyárban
retusál halvány foltokat,
 
hol gyöngy-kövek a talp alatt,
a lélek hűs patakra jár,
forró könnyem a vízbe hull...
közben őrülten ég a nyár.
 
Bielefeld, 2018. július

Az egek fodrain

 
Ajkamon a Nap pirkadati csókját
estefelére kihűlni érzem én. 
A titok-teli éj kötélhágcsóját,
Isten minden nap leereszti elém. 
 
Ha úgy akarom felmászhatok rajta,
simítom felhők dús vattagömbjeit,
vagy belesek egy csodás csillagrajba,
amely millió szikrát a Földre hint.
 
A fényt követő, nagy utazó vagyok,
s ha a dalom már nem hallik odakinn,
tán elrepülök, mint a fehér sasok,
s a lelkem ott ring az egek fodrain.
 

Súlyos a lelkem

 
Fátyolos szemmel nézem a tájat,
nélküled oly rossz, kerül az álom.
Mélyül az éjjel, szorosan átfon:
- te tudtad, hogy ez ennyire fájhat? 
 
Illata száll a repcevirágnak, 
vonzalom őrli-őrli a szívem.
Szél viszi szét bús dalom a vízen,                   
súlyos a lelkem, nyomnak az árnyak.     
 
Nézem a folyót, forog az örvény,
- merre vagy, édes? - zúgja a nádas.
Testem a vágytól szerelmi lázas,

Hol rejtőztök, fátyol-szavak?

 
Hol rejtőztök, fátyol-szavak,
kérészszárnyat táncoltatók?
Sár bújtat el, sárga agyag
lárva-létbe zárta a szót.
 
Merre vagytok, fátyol-csodák,
kérészszárnyat nászröptetők?
Elnyeltek vak halkoponyák,
örvény-szájú idő-redők.
 
Jő-e még egy fátyol-óra,
lárva-létből szárnyra kelő?
Álmodik a vén folyóra
virágzást a Gondviselő?
 

Böjtelő havában

 
Havazik, s én kihűlt helyed nézem, apám.
Böjtelő havában hagytál itt, de végleg.
Fölöttem köröz a hollószemű magány,
már nem könnyezek, csak cseppenként elvérzek.
 
Úgy érzem, visszatérsz egyszer, megkönyörülsz
gyermeki lelkemen, mely várna még téged.
Azt képzelem, most is a foteledben ülsz,
s angyalod körötted lábujjhegyen lépked. 
 
 

A líra az ember belső világának kifejeződése

(Beszélgetés Pődör György költővel)

 

Nem ritka eset a magyar lírában, hogy egy műszaki képzettségű ember költő (is) lesz. Hosszan sorolhatnánk az ilyeneket. Nem mindegyiknek sikerül azonban olyan markáns, ezerszínű, választékos, nagyon mélyen a hazai lírai hagyományokból táplálkozó lírát kialakítania, amilyen Pődör György költészete. Lírájában egyesül a gondolat és a költői mesterségbeli tudás mély igényessége.

 

Tavasz a télben

 
Bágyatag hajnal gyöngyharmat könnye
dermedt levélen napfényre vár,
hintázó ágon gyönge verőfény -
a tavasz csókja, reménysugár.
 
Madártorokból hajlik az ének,
csupasz ágak közt tavaszt remél.
Picinyke teste melegre vágyik,
miközben lopva oson a tél.
 

Oldalak