Az egek fodrain

 
Ajkamon a Nap pirkadati csókját
estefelére kihűlni érzem én. 
A titok-teli éj kötélhágcsóját,
Isten minden nap leereszti elém. 
 
Ha úgy akarom felmászhatok rajta,
simítom felhők dús vattagömbjeit,
vagy belesek egy csodás csillagrajba,
amely millió szikrát a Földre hint.
 
A fényt követő, nagy utazó vagyok,
s ha a dalom már nem hallik odakinn,
tán elrepülök, mint a fehér sasok,
s a lelkem ott ring az egek fodrain.
 

Súlyos a lelkem

 
Fátyolos szemmel nézem a tájat,
nélküled oly rossz, kerül az álom.
Mélyül az éjjel, szorosan átfon:
- te tudtad, hogy ez ennyire fájhat? 
 
Illata száll a repcevirágnak, 
vonzalom őrli-őrli a szívem.
Szél viszi szét bús dalom a vízen,                   
súlyos a lelkem, nyomnak az árnyak.     
 
Nézem a folyót, forog az örvény,
- merre vagy, édes? - zúgja a nádas.
Testem a vágytól szerelmi lázas,

Hol rejtőztök, fátyol-szavak?

 
Hol rejtőztök, fátyol-szavak,
kérészszárnyat táncoltatók?
Sár bújtat el, sárga agyag
lárva-létbe zárta a szót.
 
Merre vagytok, fátyol-csodák,
kérészszárnyat nászröptetők?
Elnyeltek vak halkoponyák,
örvény-szájú idő-redők.
 
Jő-e még egy fátyol-óra,
lárva-létből szárnyra kelő?
Álmodik a vén folyóra
virágzást a Gondviselő?
 

Böjtelő havában

 
Havazik, s én kihűlt helyed nézem, apám.
Böjtelő havában hagytál itt, de végleg.
Fölöttem köröz a hollószemű magány,
már nem könnyezek, csak cseppenként elvérzek.
 
Úgy érzem, visszatérsz egyszer, megkönyörülsz
gyermeki lelkemen, mely várna még téged.
Azt képzelem, most is a foteledben ülsz,
s angyalod körötted lábujjhegyen lépked. 
 
 

A líra az ember belső világának kifejeződése

(Beszélgetés Pődör György költővel)

 

Nem ritka eset a magyar lírában, hogy egy műszaki képzettségű ember költő (is) lesz. Hosszan sorolhatnánk az ilyeneket. Nem mindegyiknek sikerül azonban olyan markáns, ezerszínű, választékos, nagyon mélyen a hazai lírai hagyományokból táplálkozó lírát kialakítania, amilyen Pődör György költészete. Lírájában egyesül a gondolat és a költői mesterségbeli tudás mély igényessége.

 

Tavasz a télben

 
Bágyatag hajnal gyöngyharmat könnye
dermedt levélen napfényre vár,
hintázó ágon gyönge verőfény -
a tavasz csókja, reménysugár.
 
Madártorokból hajlik az ének,
csupasz ágak közt tavaszt remél.
Picinyke teste melegre vágyik,
miközben lopva oson a tél.
 

Ahol a csend pihen (egy fénykép margójára a téli Hargitán)

 
Aki belenéz a szépség fényébe,
akit a varázsnyíl szíven talál,
ahol halk dallam a sejtés zenéje,
s békével bélelt takaró a táj,
ott érezni csak, mikor a csend pihen,
s a fehér alázat Istenig ér,
hogy valami nagy, óriás-végtelen,
örök őserő megtart s elkísér.

Pődör György, a Csarnok új tagja

Vasszilvágyon születtem 1948-ban. Tanulmányaimat műszaki pályán végeztem középiskolától az egyetemekig.Két év kitérőtől eltekintve Szombathelyen tanítottam a Savaria Szakközépiskolában. Mérnök-tanárként majd igazgatóként közel négy évtizedet töltöttem el egy munkahelyen.

Vasszécsenyben élek, mint aktív nyugdijas. Szabadidőmben geológiával is fogalkozom, saját ásványmúzeumot vezetek.

Szerelmet sző az éj

 
Szaténfényű álmom suhan ma odafent,
alatta elmereng oly zizzenőn a csend.
Fehérlő ködlepel gomolylik most alant,
a szél zenél a fák között, akár a lant.
 
Zsibong az őszi táj, madárkahang remeg, 
szerelmet sző az éj, s a csillogó neszek.
Lelkem feléd terel, sajgó vágyam gyötör,
s szemedben látom én, ringat még szép gyönyör.
 
 

Sóhajom szállong

 
Szél susog most, lebben az este fátyla, 
sóhajom szállong tefeléd oly égőn.
Méla lelkű kedvesem él e szívben,
őrzöm a báját.
 
Gyengeség húz, lanyhul a vágyam egyre,
s rám szitál a bús feledés sötétje.
Elhagyott immár az a pajkos énem,
ó, aki voltam.
 
Furcsa fényű csillagok itt bolyongnak
énfölöttem, nélküled árva lényem
zord homálya lephet el. Árnyak ülnek,
kínoz a bánat.
 
 

Hordja már a szél

 
Szent Mihály havának hűvös könnyeit 
hordja már a szél, kopott tetőkre hull              
sóhajunk megannyi feslő éjszakán.
 
Zizzenő egekbe nyúltak vágyaink,
pisla csillagok közé emelt a kéj,                    
s ott bizsergett csontjainkban édesen.
 
Őzszemednek kis hajói még csendben
ringatóznak lelkem titkos öblein,                      
s én hagyom sodródni árva szívemig.
 
Tán egy őszi este erre jársz megint,

Ha szeretnél

 
Ha szeretnél, ólomkatonám lennél.
Rendíthetetlen, akit csatornavíz
tőlem el nem mos, szám íve volna híd
minden telt meder fölött, míg nem lesz tél.
 
Ha szeretnél, ezüstöddel hullanál
rám, s én magamba szívnálak, mint jó mag,
hogy még tavasz előtt kivirágoztass
a felénk járónak. Volnék ingaszál,
 
karcsú derékkal fukar időnk végén
karodba szakadnék, te különc fémlény.
Ha szeretnél, benned lehetnék atom,
 

A hónap verse: 2017. szeptember

 
Hasoló témájú, műfajú verseket össze lehet hasonlítani.
Boncolgatni, kiemelni a gyönyörködtető stílusképeket, illusztrációkat készíteni.
Megvilágítani azokat a szépségeket, amelyeket azok elénk tárnak.

Dörgő hajnal

 
Gyenge lábbal jár a nyár a fák között,
most a csillagokba fénye felszökött.
Árnyas estnek ősi csendje bennem él,
fönn a menny is őszi dallamot zenél.
 
Álmaim a dörgő hajnal tépte szét,
elsodorta így a tündérszép mesét.
Felhőménes vágtat künn az ég alatt,
villám ága cikkan, s szerteszét szalad.
 
Százezer levélke búsan égbe vész, 
hallgat már a fürge testű éjzenész.
Tűzszemű lovon majd elrepít a szél, 

Körbetündököl

 
Sáros utcát járva Isten rám köszön,
s körbetündököl a nyári fényözön,
báját éjjel is magammal hordozom,
nem dobozban tartom, csöppnyi horgonyon.
 
Gerlék hangja tör be csendem ablakán,
karjait teríti rám a nagy platán.
Most egy régi emlék tép a mély seben,
mozdony fojtó füstje csípi bús szemem. 
 
Zöldben ring a fenyveseknek ága kint,
Napfivér ma leskelődve rám kacsint.
Szép szerelmet vártam én, de megszökött,

Sebezhető

Ma oly törékeny és sebezhető a fény,
s ha rátelepszik fent a sötétség ura, 
ezernyi kis darabra hullik hirtelen.
 
Majd engem is magába szív a végtelen,
egy fellegek uralta nyári estelen,
magammal, én oda már semmit sem viszek,
 
csupán az életemnek sziklakönnyeit,
a vad szerelmi láz hevét, csipetnyi bájt,
az éjjelente nyíló vágy virágait,
 
s a csendet is, mely a derengő mennybe húz,
és nem marad utánam semmi más, talán

Gyertyafény-homok

Gyertyafény-homok
 
Tetőcserépre hulló égi jóslat,
rozsdás ereszről csillagfény csorog,
a hold kivénhedt felhőket hajóztat,
szobám faláról gyertyafény-homok
pereg, hűlt álmokat hazudva rólad,
s a telt idő köröttem úgy robog,
mint szél hátára szórt, eltűnő szavak,
mik szárnyszegetten avarba hullanak.
 
Fáradt, ívbehajló lámpaoszlopok
elejtett fénye a kőre koppan,
mit régről zsebem zugában hordozok,
megmártózik eleven titokban,

Nap tüze táncol

 

Nap tüze táncol a kéklő hegy süvegén, csodaszép tünemény.
Kis, csenevész felhő odafenn félénk madarat kémlel. 
Moccan a nádas most, s bekacsint közepébe a víg, üde fény, 
békakirály zengő dala messzire száll el a széllel. 
 
Hallani vélem a csend moraját, vele dobban a vén szívem,
megjön az éjszaka, ébred a Hold is, fényszeme átfon.
Tétova éjben bús tavirózsák sóhaja rezzen a vízen,
álmos a tó, odalent ma szelíden mélyül az álom.
 
 
 
 

A HÓNAP VERSE: 2017. JÚNIUS

A Hónap verse: 2017.június
 
Cs.Nagy László
Pecsétviasz
 
Felkelni lesz-e még okom,
megint, megint, megint,
omlásnak indult szirtfokon,
ha gyarlóságom vádolom,
a szél, ha meglegyint,
halvány, tünékeny esteken,
el-eltűnődve testeden,
ébredni mondd, ki int?
 
Utamnak végén hol leszek?
halott, sovány vigasz,
ha útjaid közt elveszek,

Oldalak