November 13, A MAGYAR NYELV NAPJA.

 

 

Ma van a magyar nyelv napja, amit az Anyanyelvápolók Szövetsége 2011 óta ünnepel. Az apropója, hogy 1844. november 13-án fogadták el a magyar nyelvet hivatalossá, azaz államnyelvvé tévő törvényt. 

 

 

Most, hogy szobámban ér az est setétje

    te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje

    s ajkad, melyről az esti fák alól

    először szólt az ének magyarul.

    Arcod mongol emléke rég ködös

    de titkunk itt e földön még közös

    s a te dalod kísér utamra fájón

messze e tájon.

 

    Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm

    sértett gőgömben értőm és kísértőm

    te hangolás barangoló kalandom

    te zengő és borongó hang a lanton

    bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom

    és soraimmal sorson túl a síron,

    kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:

mennyei poggyász.

 

    Magyar szó! Múltam és jövendő sorom

    Népek közt sorom és mindegyik sorom,

    Háza-hazám lovacskám, csengős szánom

    és a dal a számon, mit kérnek majd számon

    nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,

    de Berzsenyivel zeng a mellkasom

    s nem bír le ellenség, rangomba törvén,

sem haditörvény.

 

    Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,

    de én itt állok az ikes igékkel.

    Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:

    a hangutánzó szók utánam szállnak,

    mint sustorgó füzesbe font utak

    felett alkonykor krugató ludak

    s minden szavamban százszor látom orcád,

bús Magyarország.

 

    Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek

    ahol a fák, mint holt igék kiégtek.

    Ős szók: a szemhatárról századok

    ködéből még derengő nádasok,

    gyepűs vápákon elhullt katonák,

    ti bíbicek, bölények, battonyák.

    miket vadásztak vén csillyehajókról

s lápos aszókon.

 

    Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,

    mély hangok: alkony violasötétje,

    káromlások veszelytő vadona,

    mondatszerkesztés pogány pagonya,

    kötőszók: sok-sok illanó fodor,

    s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor

    lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép

búzavirágkék.

 

    Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,

    karók, keresztek és bitófák árnya.

    Melléknevek, gazdag virágbarázdák,

    Busák, buják, burjánzók és garázdák,

    S ti, mellérendelt, kurta mondatok

    mint paprika, ha füzérben vereslőn

lóg az ereszről.

 

    Ragok: szegények szurtos csecsemői,

    kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.

    És E-betűk serege: fekete

    mezőn zsellérek koldus menete.

    s ti kongó-bongó helyhatározók,

    kukoricásban jó irányt hozók,

    ban-ben-bim-bam: toronyból messzehangzó

könnyű harangszó.

 

    Jelentőmód. Az aszály mindörökre

    ráült a magyar, repedt rögökre.

    Magánhanzó illeszkedés! Kaján

    törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?

    Mi vagy? Fülledt ötödfél százada

    robotja tört paraszt alázata,

    vagy összhangunk, mely bolgogult utakra

messze mutatna?

 

    És fönevek, ti szikárak és szépek

    ti birtokos ragokkal úri népek,

    országvesztők, önteltek és hitványak

    s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,

    megölt, vagy messze bujdosó fiak,

    Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak,

    ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal

és a hazánkkal?

 

    Parasztok nyelve, nem urak latinja

    nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,

    magyar nyelv! fergetegben álló fácska,

    hajlongasz szélcibáltan, megalázva-

    s ki fog-e tövised lombbal hajtani?

    Arcunkat rejtő Veronika-kendő

és a jövendő.

 

    Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk

    és forró, mint forrongó szellemünk.

    Nem teljesült vágy, de égő ígéret,

    Közös jövő és felzengő ítélet,

    nem hűs palackok tiszta ó-bora,

    nem billentyűre járó zongora,

    de erjedő mustkönnyeinkben úszó

tárogatószó.

 

(Párizs, 1940 május)