A szél ma bennünk sír

Zárt ajtó mögött vágytól égő szempár,

melynek nézem beletörődő pislogását,

mint a felhőnek zord zokogását

mely nem lehet esőjével egypár.

Csak a poros kulcslyuk melyen nézhetem

miként távolodva közeledik,

s az ajtó túloldalán megöregedik,

s lágy selyem kezét el nem érhetem.

Csak nézem csalódó tekintetét,

s tüzes tüskék táncolnak testemen,

s fekete fátyol fekszik csendemen,

s még is nézem csalódó tekintetét.

Mint az ugar mely csalódót népén,

mely fehér ruhába öltözött

s íme fekete ruhába vetkőzött,

vajon ki van a másik végén?

Vajon ki van az ajtó túloldalán?

s íme fekete könnyek az arcán

s piros vér csörgedezik a karján,

vajon ki van az ajtó túloldalán?

Remegő kézzel fogom a piros kilincset,

s ütöm a fehér ajtó deszkáját,

s nézem az ajtó sárgával írt számát

mint  ahogy rabszolga a bilincset.

S nyikorgó hanggal kinyílik az ajtó,

s egy lány zokog fehér könnyekkel

mely összemosódik fekete könnyemmel,

s íme becsukódik az ajtó.

S megnyílik előttünk a táj mely felsír,

szivárvány ruhába öltözött

s látva minket fekete színbe költözött,

s mi éreztük: itt,most a szél ma bennünk sír.