A szél ma bennünk sír
Zárt ajtó mögött vágytól égő szempár,
melynek nézem beletörődő pislogását,
mint a felhőnek zord zokogását
mely nem lehet esőjével egypár.
Csak a poros kulcslyuk melyen nézhetem
miként távolodva közeledik,
s az ajtó túloldalán megöregedik,
s lágy selyem kezét el nem érhetem.
Csak nézem csalódó tekintetét,
s tüzes tüskék táncolnak testemen,
s fekete fátyol fekszik csendemen,
s még is nézem csalódó tekintetét.
Mint az ugar mely csalódót népén,
mely fehér ruhába öltözött
s íme fekete ruhába vetkőzött,
vajon ki van a másik végén?
Vajon ki van az ajtó túloldalán?
s íme fekete könnyek az arcán
s piros vér csörgedezik a karján,
vajon ki van az ajtó túloldalán?
Remegő kézzel fogom a piros kilincset,
s ütöm a fehér ajtó deszkáját,
s nézem az ajtó sárgával írt számát
mint ahogy rabszolga a bilincset.
S nyikorgó hanggal kinyílik az ajtó,
s egy lány zokog fehér könnyekkel
mely összemosódik fekete könnyemmel,
s íme becsukódik az ajtó.
S megnyílik előttünk a táj mely felsír,
szivárvány ruhába öltözött
s látva minket fekete színbe költözött,
s mi éreztük: itt,most a szél ma bennünk sír.