Az utolsó kenet

Úgy nézek ki, mint egy mumus!

 - sikkant fel, tükrét kézbe fogva,

 s kinyit egy csepp fehér tubust

 kis asztaláról , fokról fokra.

 Azzal máris vattára csap, 

és átdörgöli arcát körben,

 majd tonikkal is áthalad

 minden kis pórusán a bőrnek.

 Nagy, zöld tubus következik,

 uborkatej a „bőre őre”.

 Amíg pihen, almát eszik,

 de keze máris nyúl előre.

Tejet töröl. A nagy sárga

 dobozból kerül új kenet,

 cuppog, veri az arcára,

 hogy a tincsei lengenek.

Ezt is törli, s egy nyugtató  

kenőcsöt ken a hűlt helyére…

Egy órája javít magán,

 még sincs változás, semmiféle!

Most testszínű alapozót

alkalmaz bájosan fecsegve,

 s nyit egy ötven színű dobozt,

 hogy szemét kékre-zöldre fesse.

 Pár szín után arcát korong

 segítségével pírba vonja;

 majd pillát fest, arcán borong

 sűrű szempilla sötét gondja.

 Már kész vagyok, de nem úgy ő!

 Hinném, hogy vége a festésnek,

 de jaj! négy tubust vesz elő,

 és száját húzva szájat fényez!

 Kitántorogok a konyhába, 

hogy egy nagy kést elővegyek,

 s morgok: - Nyugi, ne félj, drága, 

ez lesz az utolsó kenet!