Béklyók
Beküldte Sztancsik Éva - 2018, április 10 - 19:39
...
s ahogy ültünk ott,
- a Hallgatás Szekerén -
éreztem...szakad, kiszakad
belőlem egy nagy, nagyon
nagy darab és mintha ott
hagytam volna, ott,... a
kerekek alatt, szívtelenül,
kimérten pillantva utána,
igen, biztosan ott maradt.
Azóta belepte a hó, az avar,
a nyarak, az őszök, a boldog,
a kényszeredett nevetések -
törték, taposták sietős vágyak,
mígnem a vihar egyszer leásta
mélyre, nevetve, bolondozva,
mert nem ismerte fel, hogy
mit talált valójába'... fogalma
sem volt arról, hogy ez a valami
valaha élt, lüktetett, szeretett,
hiszen kiszáradt, kicsi lett,
semmire sem emlékeztetett.
Karnyújtásnyi délibábbá váltál
már akkor is és nincs mivel
mentegetnem magam, mert
mindegyik közeledésemet
elrontottam; hibás vagyok,
csakis én, hiszen úgy hittem
és azóta is úgy hiszem, hogy
bölcsebbnek, engedőbbnek
kellett volna lennem, de
annyira mellbevágott a közöny,
az elszigeteltség, hogy nem
bírtam felülemelkedni.
Utána erőlködtem még, ám...
alapjaimban lehetek rosszul
összerakva; s próbálom vinni
idebenn a tüzet, élesztgetem,
óvom ezt a sápadt, cérnaszál
lángot, miközben néhanap már
arra sem találok választ, amire
régebben még igen, ha eléggé
túlgondolkodtam rajta, rajtunk.
De azóta rájöttem arra, hogy
a remény is meg tud halni.
És
az ember tényleg milyen erős...
- vagy inkább gyenge ? -
(A végtelenségig gyáva,
inkább szenved, mint kiáll.)
hiszen a túlélés, meg a többi
elcsépelt, mihaszna frázis miatt
akkora gigászi súlyokat cipel
nap mint nap, hogy már nem is
vágyik azok nélkül élni, majd
este lefekszik és ahelyett,
hogy maga alá gyűrné azokat...
(bár úgy sem volna kényelmes),
inkább velük takaródzik, hogy
a lehető legnyomorultabbul
forgolódhasson, önző dögként
gondolva saját érzéseire, mert
csak azokat ismeri, ismerheti -
nem pedig azokat, amelyeket
meg sem osztanak vele.
(2018. március/április)