Bádog Krisztus

Bádog Krisztus

Állunk csak, egymással szemben,

mint két útszélenfelejtett,

-árvultan, hitet-vesztetten-,

élettől rongyos marionett.

Rozsdától virágos a szeg

a hajlott kereszt-bádogon.

Csak futkosó szellő remeg,

kétrét hajol a fű, a gyom.

Itt csak elhagyott csend lakik,

álmában mozdulatlanul

terpeszti néma karjait,

és álmodása földre hull.

Alkony patakzik oldalán,

tövissel körbevesz a csend.

A földigérő ég után

a sötét, csillagot üzent,

és magányos, szűz homlokát

az idő vállára ejti,

a fájdalom rozsdás nyomát,

segít magunkban elfeledni.