Boldogító magány

A fények kihunytak.
Elhalkult a város.
Éjjelente szívem
borzasztó magányos.

Mégsem szomorkodom.
Örülök a csendnek,
hisz alszanak most mind,
Akik engem vernek.

Ököl nélkül ütnek.
Nincsenek kardjaik.
Kardként sújtanak rám
mégis az ajkaik.

Mit tehetnék vélük?
Nem szólhatok másnak.
Hogyha szólni mernék,
fegyvert rántanának.

Üldöznének. Szólnák:
„Ott szalad a gyáva!”,
s üldöznének százszor,
napból éjszakába.

Maradok hát veszteg.
Társam lesz a sötét.
Elmondom a titkom,
s hallgatom az övét.