Jelenlegi hely

Emberárban

Beküldte Haász Irén - 2019, szeptember 4 - 14:54

A nap fényétől vakultan

csak megálltam és néztem.

Köröttem motoszkált a ház,

pinceszáj ásított rútan,

szenes kübli a kézben.

Az udvar sárga keramit

és belőle középen

a csatornából patkány bújt

ki, rágcsálva vitt valamit,

bevallhatom most, féltem.

Néha házmester kongatott.

Mint hajót a farvize

– öblös hangját eresztve ki,

a hír tudtunkra adatott –

követte őt a snassz vice.

Még megjelent a drótostót

öszvér-biciklit tolva.

Kést is fent síró köszörűn,

s míg fütyörészve dolgozott,

szikrák szálltak a porba.

Előttem mind: az ószeres,

jeges a jéghasábbal,

hullnak az érmék, cincogó

hegedű – népdal szárnyal,

s a handlé rossz zakót keres.

Elmentek mind, de itt maradt

emlékük bennem, lágyan,

s mint kis árkokban rekedt víz,

csillogva szűrnek híg sarat

dübörgő emberárban.

Hozzászólások

Bieber Mária

2019, szeptember 4 - 23:33

Permalink

Kedves Irénke!

Megálltam, olvastam és újra olvastam versedet. Szemem elé rajzolódott az emlékképed, a ház, az udvar, az emberek, a hangok, a színek, minden. Megérintően szép versedhez szeretettel gratulálok. A különleges formában is gyönyörködtem.

Bieber Mária

(Hespera)

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Haász Irén

2019, szeptember 9 - 17:19

Permalink

Nagyon köszönöm, Mária.

Nagyon köszönöm, Mária. Gyerekkori ferencvárosi emlék.

Szívesen olvasnám gyakrabban a verseidet.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

hubart

2019, szeptember 5 - 10:46

Permalink

Versed nosztalgiát ébresztett

Versed nosztalgiát ébresztett bennem egy letűnt világ iránt, feledve azt, hogy az sem volt jobb, sőt... Mi viszont fiatalok voltunk, tele reményekkel, bizalommal, és erre jó emlékezni. Köszönöm a megindító élményt!