Emberes idők

Ősz szakálla ágba akad,
vetkőzteti a bokrokat,
jókedvében ölelgeti,
rosszkedvében megtépkedi,
s oly pajzánul súg-búg nekik,
elpirulnak leveleik.

Ez az ember már elfáradt,
de a meleg, víg szobákat
csak leskeli. Kopott gúnya
füst testének takarója,
avarból szőtt; maga rázta
levelenként, fagyos sárba.

Köd előtte, köd utána –
néha tűnik, mint  a pára,
gyorsjárású. Néha véres
bogyót majszol, vadra éhes,
szarvast, rókát terel arra,
hol a vadász csőre kapja.
 
Forradalmak lángja benne
mára üszök, hamu, pernye;
megharcolta nagy csatáit,
nyugalomra, csendre vágyik.
Elvégezte minden dolgát:
dérrel dermeszt rónát, portát,

veremben  a krumpli, répa,
hosszúra nyúlt kék árnyéka.
Félrehajtott fejjel fülel;
testvére jön, csengettyűvel,
hófelhővel közeledik.
Az lesz a tizenkettedik.