Húsvéti bárány

Húsvéti bárány

A húsvéti kicsi bárány
kapu előtt pityereg.
Nem találja kis gazdáját,
pedig nagyon jó gyerek.

Mindig finom, friss szénával
kedveskedik őneki,
s most hiába a bégetés,
nem válaszol rá senki.

Bimm-bamm, bimm-bamm, szól a harang,
a kisbárány elhallgat.
Talán a gazdája hívja –
gondolja, és elballag.

Nem sír most már, csak a harang
öblös hangját követi.
Hite hajtja a lábait:
kis gazdája szereti.

A templomhoz ér a bárány,
nyitva van az ajtaja,
énekszó hallatszik bentről –
ott lehet a gazdija.

Selymes szőrű, éhes jószág
sétál be a templomba.
„Íme, Isten báránykája” –
mondja a pap kuncogva.

A barika ártatlanul
néz a gyülekezetre.
Nagyot kordul éhes gyomra;
jó lenne, ha ehetne.

Kis gazdája siet hozzá,
megöleli nevetve.
Örül, hogy az ő bárányát
Isten ide vezette.

De az oltár virágdísze
elcsábítja a birkát;
könyörögve néz a papra –
úgy megenné, amit lát.

A plébános mosolyogva
ad neki egy virágot,
amit húsvét örömére,
épp az előbb megáldott.

Elrágcsálja csemegéjét
kis gazdája ölében,
és Istennek áldásával
figyel most már szelíden.

A feltámadást ünneplik
énekelve a hívek,
s a húsvéti kicsi bárány
vidáman velük béget.