Hajócsavar - Dunapló -

Hangtalanul érkezem. Lábujjhegyen kiszállok fáradt „négylábúmból”, majd barátságosan megtenyerelem.

- Eridj a hűsbe!

Ekkor meglátom a hatalmas lapátkerekű hajót, Neszmély felirattal, majd óvatosan felé araszolok. Szennik Évi jókedvvel nyugtáz.

Kiss László, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke sztoikus nyugalmában ül, várja a táborozókat.

Közben a Nap borotvaélű sugarai lehúzzák a Dunáról a hullámokat, szél sehol, csak várakozás és csend.

Visznek a bőröndjeim.

Lemegyek kabinomba körülnézni. Négy ágyas kajütök, az emeletes fekhelyeken vágy a pihenés.

Mogyorósi László érkezik először. Nagy buddha-fejét belógatja a szobába, majd leroskad az alsó szintre.

„Tavaly megnyertem a Rubophen Versíró Versenyt, ez a tábor lett az egyik nyeremény, illetve csak ezt kaptam meg, amit a Magyar Versmondók Egyesülete adott.”

A zsűri egyik tagja, az internetes bejegyzések tanulsága szerint az igazi hozzáértő tag Turczi István volt. Akit látatlanban is vártam – tanulni szerettem volna tőle és megmérettetni, s nem úgy mint aki könnyűnek találtatott.

Egy másik sokszínű kaméleon érkezik. Énekes-gitáros, a „Mi újság?” verseket megzenésítő együttes frontembere, színjátszó, rendező is egyben. Ezért ő a drámajátékokban, a versmondásban és a hangképzés óráin is aktívan részt vesz. „Pille annak, aki mindenhez ért!” – jegyzem meg magamban, vigyázva, senki se hallja.

Ül előttem M. László, aki Nagykálló város írója, s meséli: Nemrég egy kimondhatatlan nevű német kisvárosba delegálták, hogy ottani benyomásait naplóba gyűjtse. Megtudtam, az állásnélküli német-magyar szakos tanár majd’ háromkötetes költő.: „Nyomdára kész a harmadik kötet is”. De hogy melyikbe, azt senki sem tudja még.

Megérkeznek a tábor többi lakói is, Basa Bella, Ági, Olga,, Eszter, Jani, Bence, Júlia, Bernadette, Csenge, Petra, Anna,, Döníz, Melitta, Zsófi…mind egy külön világ, külön égtáj.

- Csak még szükségük van a tanulásra! – jegyzi meg Kiss László.

Amint megérkezik Turczi István József Attila-díjas költő, műfordító, a Parnasszus folyóirat főszerkesztője és a Versmondók irodalmi alelnöke, elkezdünk pörögni:

„ Az első feladat, megírni a mai bronzmeccset!” – hangzik az ukáz, mi meg rohanunk előkeríteni egy tévét, akár a kocsmából is.

Németország – Uruguay. Élvezetes meccset nézünk, talán a legjobbat az egész vb alatt.

Esténként rá kell döbbennünk: „Nem vagyunk egyedül!” Hét óra körül nem várt látogatók érkeznek, menetrendszerűen. Járjuk is miattuk a táncunk. Én meg hülye, egy régebben írt versemben, ami a télben íródott: „A szúnyogok hada, mondd, merre jár?...” – hiányoltam őket. Merre? Hát a szétcsipkézett bőrünkön, meg amerre még befurakodtak…

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Már az első alkalommal összekovászolódik a kis csapat. A szakadó esőben végighajtott meccsről mindenki saját magán átszűrve eljátszhatta-elmondhatta, hogyan élte meg az eseményeket. A nagy „leszakad az ég” zuhogásban sajnos a magyar csapatot nem láttam, pedig végig azt hallottam, nekünk is ott a helyünk. Még a lelátón se!

Az első foglalkozáson mindenki részt vett. Költők, versmondók, leendő színészek. Néha beletört a bicskám, ilyenkor „Laci bácsi” segített. Néha arra gondoltam, mi lenne, ha versem felolvasásakor kölcsönözhetném Lutter Imre előadóművész, drámapedagógus hangját és akkor érthetően, nem motyogva kitátanám a számat, hogy elmondjam: A hajón, ahol élek, boldog vagyok!

Jöttek a hírek otthonról, milyen kánikula van az országban, bólintottam és elgondolkodtam: Itt a vízfelületen ringó és a nap által érlelt hajó ponyvából lugasként kialakított fedélzeten nem sokat érzünk a forróságból. Ez nem is igaz! Érzünk, csak az ihletett környezet szárnyakat ad, s észre sem vesszük.

Már az első költői órán akkora pofont kaptak szárnyaim, hogy talán még mindig zuhanok. Egy-egy körben mindenki felolvasta régebbi versét. Kiderült, Lacival és Marcellal nincs semmi és az én Szonett a Nőről című versem is tetszett Turczi Istvánnak, bár a hintót nem tudta hova tenni. A többiről hiába is beszélnék. Formailag jók, tehetség is van, csak ahogy írok 19-ik századi. Talán eltévesztettem az évszázadot? Itt megígérte István, hogy mikorra elvégzem a szemináriumot mindezt levetkőzöm. És így is lett…

Olvassunk mai költőket! – hangzott el Turczi szájából és hogy ez mennyire igaz, alátámasztotta Kukorelly Endre költő, író, aki szerény és érzékeny lelkétől elszakadva néha olyan érzelmi kitörésekkel magyarázott, hogy oda kellett tartanom a fülem. A megdöbbentő tényről beszél, mely szerint ma Magyarországon, ahol magas szintre emelték a versmondást mint művészetet, csak ritkán hallani kortárs költők verseit. Csak a klasszikusoktól!...Hát itt a magyarázat az én versemre is. Na gyerünk olvasni!

Az első komoly feladat Nemes Nagy Ágnes Ehnaton című versének első valamit mégis kéne tenni és utolsó sora már nem halaszthatlak tovább közé írni verset…

Pedig készültem, mondja az egyszeri diák és könyveli a szokásos egyest. A feladványt a már beidegződött szonettformában írtam meg, most ne részletezzük, milyen eredménnyel. Majd átírom…

Majd egy számunkra kedves-kedvetlen állat bőrébe kellett bújni, mely témáról pont annyi jutott az eszembe, mint egy szamárnak. Nem úgy Lászlónak, aki amikor megkaptuk a penzumot, leballagott a szobánkba és egy lélegzettel addig maradt lenn, amíg el nem készült. Természetesen remekelt, nem úgy mint az a bizonyos Mekk Elek (Lúcio monológját írta).

Közben Marci egyik bódulatból a másikba érkezett, ideje, ihlete egy szál se, látszott rajta, színjátszás, „beszédfabrika”, s éjjel, alvás helyett kezében fegyvere, mágneses hangjával elgitározott sok, számomra ismeretlen költő műveiből jó párat. Azt mondja, Havasi Attila az egyik kedvence (már nekem is!) S reggel, amikor új nap, új virágai nyíltak előbukkan a hajó valamelyik szegletéből, és jelenti, készen áll. S talán még ezt is mondja: ”Kérem a következőt!”…

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Elgondolkodom. Látszólag úgy nézek ki, mint aki alszik… Kukorelly Endre előadásán vagyunk, aki így folytatja:” Sokszor IC-n utazok. A vonaton egymással szemben két nő ül. Ki sem néznek a fejükből. Hosszú az út, mégsem olvasnak. Kizárták…” Itt a hangja felerősödik: ”Az aki vonaton egy sort sem olvas, az a büdös életben sem!”

Amikor ezeket a sorokat írom, már itthon vagyok, fekszem a váci strand napozóágyán, előttem korunk divatos férfiteste: tojásra nyírt fej, kigyúrt vállai egy-egy szekrényt is elbírnának, sátáni tetoválásait még a fenti libák is megbámulják – kezében a sör, mint étel. Néz, felfújt fejéből valahová el… Az első fűcsomónál elakad.

Felszálló

Ma sárba döngöltek, fejem se látszik,
önbecsülésem szunnyadó levél,
ám dühöm kék lánggal világít,
a jó kedvem egy rossz vers rágta szét.

Úgy írok, csendben mondta nem akárki,
mint víz alatti kastélyban egy cet,
vonzó értelme jó, de lári-fári,
gúnypenge kell ide, maró ec(s)et.

És tűz, amely felperzsel dacos múltat,
egy elgáncsoló vihar, tettre kész,
és felszegett fej, mely nem porban kókad,
síró erő, mely húsod tépi szét…

Ma elhagyom a fák hamuzta stéget,
érzem, mától emelkedik a tét,
állítok még a lerögzített féken,
sápadt arcomra kifeszül az ég.
 

Elmélkedem.. Azt mondják ősi írásaink, már akihez még eljut néha belőlük egy-egy levél, hogy az emberiség, s mi magunk is a Sziriuszról származunk, ők 10 ezer évvel járnak előttünk, és amikor még nem volt „divat” ez a táguló világegyetem (107 évente tartották velünk a kapcsolatot), összegyűltek a bölcsek és az idegenek, akik lehozták nekünk a pulit, a delfint… s lehet, a tönkölybúzát és a rovásírást is - pontosan nem tudom, honnan is tudnám -, lehelyezték maguk elé gondolatátvivő-fordító szerkezetüket, s mindenki megértette a másikat…Elnézem az előttem ülő „húshegyet”, félek, korunk férfietalonjának nincs értékelhető gondolata.

„Nem olvasunk, nem olvasunk, nem olvasunk!”

Időtlenül bámuljuk a számítógépünket, minden feltett kérdésünkre tőle várjuk a választ, s közben elájulunk a legújabb telefonunkon és más „kütyükön”, és szidjuk az időjárást. De hogy miért születtünk a Földre, meg sem fér fejünkben. „Nincs erre időnk!” – jön a válasz.

Meg hogy már mindent megírtak, a verseket is! – mondatok keringenek, mint űrszemét…

A következő feladat Baudelaire A vámpír versének mintájára írt vámpír-vers. Mikor ezt meghallottam, kiültem a Napra.. Azonban rá kellett jönnöm, ettől még nem lesz ihletem. Elmentem hát úszni. Ettől meg a halaknak lett ihlete, mert állandóan nekem ütköztek, legalábbis ezt mondtam Mogyorósi Lacinak, aki irtózott tőlük, meg még a piócáktól és a mocsári zöldtől a víz színén.

Tolom a hullámokat magam mögé, hátán fekszem az őselemek közül a legnagyszerűbbnek, felettem a Nap kíváncsi narancsa: „Vajon mire jutok terveimben?”

A vámpír-verset vértelen arccal írtam, ez lett a címe is – egy vámpír naplója aláfestéssel. Természetesen hexameterben, hiszem, ez illik egy vámpírhoz.. Idézek:

- Az első és az utolsó sor zseniális, a közötte levő 6 sort cseréljem le! – értékelt Turczi.

Legalább jól lebarnultam! – gondoltam és égés elleni kenőcsöt kerestem. Szükségem volt rá.

A következő erőpróba Ámor és Cupido jegyében zajlott, de írhattunk a női emancipációról is. És kaptunk egy, István által ujjgyakorlatnak nevezett, az esti sétánk alatt megírandó epigrammát, amelynek az utolsó két szava, fényre derül. Bármiről szólhat – így István.

„Hallod, a választások után most mekkora csend van.

Olvad az ördögi arc, szép Haza fényre derül?”

Itt már nagyon jól szerepeltem, legalábbis a többiek szerint. Szavaztunk minden feladat végén.

Kaptuk még: Berzsenyitől a Magányosság, Faludy Ferenctől a Fortuna szekerén, Kölcseytől a Szonetto…verseket átültetni mai közegbe, mai nyelvezettel. Itt kettőt is választhattunk a háromból.

„Ezt szoktam magyarról magyarra fordításnak nevezni!” – hallottuk István segítségét.

Itt írtam meg a Magányosságra reflektálva Ragadozóhely és a Fortuna szekerén-re Veszíthetek címmel két versemet. Istvánnak bejöttek átköltéseink.

Nappal, amikor már a hajó fedélzetén is felforrósodott a leheletünk lementem a „hűtött” társalgóba. Itt igyekeztem fantáziámra bízni magam, miközben fent Bakos-Kiss Gábor színművész musicalrészletekkel átitatott előadása hangzott sikerrel. Később Wiegmann Alfréd rendező igazgatta a tanulni vágyókat a szakma szeretetére, nagy alázattal.

Most a hajó fedélzeti szárnyának egyik sarkában kialakított „dolgozószobában” vagyunk. Előttem lap-top-om, a net sehol. Gyenge a vétel, mondják, így aztán csak döcögünk’, ha keresek valamit. Mérgemben odahajítom a szúnyogoknak. Ekkor balesetről rebegnek, nem tudni, ki az, de már előre sajnálom őt.

Most megtudom. Turczi István megcsúszott a stégen, zuhanáskor a térdhajlat táján erős ütést kapott.

Telefonáltam neki, semmi hír. Teltek az elkeseredett órák, az arcokon a megdöbbent csend, de a munkát sem lehetett eltéríteni a szem elől. Az aggódás nyomban véget ért, amikor fél lábon bebicegett közénk István:

- Na mi történt? – kérdeztem és azonnal mankóként segítettem „műhelyembe”. Ott az óriásira duzzadt vérömlenyt finoman a szív irányába masszíroztam, legalábbis úgy tűnt. Valójában saját erőmből tápláltam…

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Méretes jégkockák, kámforos-mentolos lóbalzsam, trombózis elleni injekció, fájdalomcsillapító, ezek István „előbb azt hittük, szalagszakadás történt” balesetének kísérői. Ekkor elfehéredik – talán sokkot kapott. Elkezd remegni. Talán jót tenne egy szivar? Nem, az sem érdekli.

- Csak el ne hagyd magad! – suttogom, mire ő vesz egy nagy adag friss levegőt és igyekszik felállni. Vigyázva rátámaszkodik sérült lábára – pedig eltiltották tőle! – és fogcsikorgató küzdelemben elindul átköltözni a lakókocsiba. Aki csak tud segít.

Másnap külön ágyat kap, amelyen pihentetve lábát megtartja a szokásos órát. A duzzanat kisebbedett. A hajófedélzetről lehet látni a szemközti fákat, nyújtózkodnak, s figyelik a beszélgetésünket:

Az Egyről kell, mint oszthatatlanról írnunk, amiről József Attila természetesen remekművet írt. A másik feladatot passzolom. Egyszer lehet.

Közben még jobban egységesedik a csapat. Nálam ez úgy jelentkezik, hogy elkezdem a visszaszámlálást. Hány napunk van még? Három.

Magamba szívom a sodródó Duna némaságát, a látszólag élettelen hajó közönyét és azt a mérhetetlen energiát, amelyet reggelente kihorgászok a szívembe. A Föld rezgéseit.

Közben eszünk, körbeülve az asztalokat, és hiszem, életünk egy nagy salátástál, itt a Neszmély-hajón, a víz tükrén.

Az Egyről írt versem a számmisztikához kötődik, hideg, sivár, analitikus: „Mint egy angol vers” – dicsér Turczi. Van azonban egy másik írásom e témában, ez már nem jön be. Sorolja is István a hibáit, egyszer csak elhalkul… látja rajtam, nem viselem tovább a kritikát…

Most a négy elemről – föld, tűz, víz, levegő – kell írnunk. Beugrik az utolsó sor, már csak a verset kell eléje gondolnom. S ha ez nem volna elég, három idézetet kapunk, lehet mindet, de egyet kötelező beemelni versünkbe. Nekem Arthur Rimbaud-tól az ura vagyok a csendnek

sor tetszett a legjobban. (Azóta már megírtam).

Utólag visszagondolva, nehezek voltak-e a feladatok, vagy hogy fel lehetett volna jobban készülni a hét nap alatt megfogalmazott 12 versre, prózára, nem tudom, bár minden nap éjjel kettőig kutattam rá a választ. Azt hiszem, erre is van axióma:

„Aki saját magában és a közvetlen környezetében nem találja meg azt, amit keres, az soha nem fogja megtalálni, bárhol jár is a világban. Bennünk van a kincsek kincse!”

Nagy felhajtóerőt kaptam, ennyit már érzek, s ezt meg is írtam – dühömmel együtt – Felszálló című versemben. István közlésre javasolná.

Rakosgatom dolgaim, hazafelé tartva… Közben megérkezik Kinizsi Ottó

, a Barátok között ifjú sztárja. Kézen fogja tüneményes kislányát, aki később, egy játékos feladat során bizonyítja: jó géneket örökölt. Beszélgetésünk során Ottó elmeséli, már rendezőként számítanak rá, ide is ötleteivel jött. És megrendezi az ittlévőkkel a Rómeó és Júliát, olyan Kinizsi Ottósan. Hogy az milyen? Erő, dinamika, lendület, játék, mindez sajátos, csillogó humorban. Mondhatnám szeretetnek is. „Ti sokkal kreatívabbak vagytok, mint akikkel idáig dolgoztam” – mondja, utalva rá, ne játsszák túl a szerepüket… Megy a Rómeó és Júlia, színházzá válik a hajó fedélzete, én meg a néző egy-egy poénnál határtalanul nevetek. Még most is látom Esztert, aki anyáskodik a csoport felett (nekem is segített gépelni), ősszel előadóestje lesz, Bernadettet, a filozófus-meditatív lányt, aki sérülékeny, Annát, a tűzhányószemű 13 évest, az eljövendő nagy színésznőt, ha lesz kitartása!, Bencét, aki 17 évesen úgy szaval József Attilát, mint más kenyeret eszik, Janit, akinek tehetsége számomra John Travoltát idézi (igaz, énekelni nem hallottam), Dönízt, aki ifjú kora ellenére be tudja tölteni a színpadot életrevalóságával, Zsófit, aki tervezőmérnökként jött el közénk, ki tisztaságára, szeretetére építhet, Bellát, aki ha lent verset akartam írni utánozhatatlan poénokkal szórakoztatott, fent meg elvarázsolt játékával, Júliát, aki gyémánt, de meleg szemeivel mintha egy népdalból érkezett volna, Petrát, aki Esztergomban a Pázmány Péter Egyetemre jár, de színésznő akar lenni ( legyen úgy, ahogy szeretnéd!), Ágit, aki cserfes közvetlenségét kihasználva bámulatosan játszott el bármit és első lett a páros feladatnál, Olgát, aki a meglepő monológjában úgy levezényelte a meccset, hogy nem lehetett nem figyelni rá, Csengét, aki egy vírus miatt hamar feladta, kár érte, nagyon, Melittát, aki már színházban játszik 18 évesen, ugyanakkor a rádiózás is érdekli…

Mikor elbúcsúzok tőlük, többen a nyakamba ugranak. Hirtelen úgy érzem, kiszakadok belőlük…

Hazafelé a hőség hatványozódik. Sír a motor, s az út menti fák levelei bánatos felhőkként ülnek…

Neszmély. A Duna adott. A naplóm kész. A bőröndöm utazni hív. Jövőre is.