Költőtársnak útravalóul

Drága Toma, azt hiszem, hogy ezt a verset tiszta szívvel vehetem magamra, már csak a kezdő sor utalását tekintve is.
Bevallom, nagyon meghatottál, és olyan mélyen érint a versed, hogy keresem a szavakat. Valóban, már a harminchetedik hó is múlik lassan, és én a homokszem itt maradtam. Hol sodródva, hol mély kútban, meggyötörve, 
alig hittel, vagy már nélküle. Ha nem magamtól ,akkor löktek mások mélyebbre. Te tudod, és tudom én is, mi az a megnevezhetetlen mélység ahol megmutatja magát és képes felemelni Isten, akkor, ha mi magunk képesek vagyunk érezni, és elfogadni a felénk nyújtott kezet, hogy megtaláljuk az igaz utat.
Ez az út amin most járok, az én utam, és bár elbukok mindennap, de a hit által mindig van erőm felállni újra, és újra.
Felelősséggel, méltósággal viselni a rám szabottat, vissza fordulva és kezet nyújtva a tőlem hitében gyengébbeknek, hogy aztán megerősödjenek. Végül megtalálva nyugalmunkat, békénket Isten tenyerén.
Én ezt, köszönöm Neked.
Szeretettel: Edy
 

Megható, szép vers...