Könyörgés Jehan Cotart szomjáért (Villon másként, átírás)
Beküldte titus56 - 2018, október 31 - 15:36
Könyörgés Jehan Cotart szomjáért
(Villon másként, átírás)
Te, vén Noé, szőlőskerteknek papja,
s Szilénus, tíz ujjadról must csorog,
Lót, ki lányai erényét se hagyta
ha részegülve bortól tántorog,
most felénk is a felhők sírva járnak,
meghalt jóbarátom Jehan Cotart,
hű híve volt a borgőz illatának,
az Úr magához hívta ily hamar.
Ha majd a mennyben az ajtón kopogtat,
hogy pikézni leüljön köztetek,
fogadjátok e borban-kárhozottat,
és kupájába jó bort töltsetek.
Te pedig, víg Jehan Cotart testvérem,
öntözd meg jócskán szomjas nyelvedet,
boron nőttél, mint denevér a véren,
"ölelje át az Úr a lelkedet!"
Zsebedet lehúzta mindig két üveg,
- sörényed fehér süvegbe rejtve -
s míg balodon húsz szorgos diák üget,
nem gondoltál a bor-teli zsebre,
de ha az alkony főkötőt kötött fel,
álmosan terült a Pont au Change felett,
csapszék felé rohantál nyílt örömmel,
szomjas gigád már vadként kergetett.
Anaxagórász s Pláton szent szavából
idéztél ha szemed összefordult,
kiköltöztél a józanság honából,
szád feledett dallamokra mozdult.
Emlékszel? A hold vállunkon viháncolt,
nyár volt vagy tél, minket meg nem lepett,
homlokunkra völgyet sok nedű ráncolt,
"ölelje át az Úr a lelkedet!"
A Négy Majom volt örökös törzshelyünk,
ahány hordó, mi vertük ott csapra,
serény torokkal - ne józanok legyünk -
szálltunk valahány pohárral harcba.
Volt úgy bizony, hogy itókánk savanykás,
burgundi honból karcos lőre volt,
Jehan kezén elszabadult az áldás,
édes bor helyett ütleget csapolt,
és ráhúzott a korcsmáros farára,
ki térdén feküdt, mint vásott kölök,
a pancsolt lének ennyi volt az ára,
seprűíz miatt alkut nem kötött.
Vagy hatvan évig sánta nőket hajszolt,
így élte meg az utolsó telet,
üdvéért is egy részegült harang szólt,
"ölelje át az Úr a lelkedet!"
A szombatot az este már belepte,
Platonnal ketten, lassan ballagott,
árnyéka nyúlt el hosszan, elmerengve,
a Place de Notre Dame: hallgatott.
Ősz tincseit a hold ragyogta körbe,
nem tudható mely csapszék fénye vonta,
bárhol kerestük, nem jutottunk többre,
tán a végső nótáját dalolta,
míg Cölln felől, sötét lovát a pestis
űzte, a Rue Saint Jacques-on vágtatott,
iszkolt előle csuhás, dáma, verklis,
förtelmes bűze mindent áthatott.
Ördögpatája vékonyába vágott,
és a kehes ló szállt, mint fergeteg,
Jehan Cotárt-ról minden húst lerágott,
"ölelje át az Úr a lelkedet!"
Kihalt utcákon éjhosszan keresték,
a kerten, réten és agg fák között,
a riadt fecskék ijedt szemmel nézték,
ahogy a hídra pára költözött.
A korláton pihentek mint a hangjegy,
miben este elfáradt a nóta,
nem sejtették, hogy életük csupán kegy,
s csontjukat a szél majd szerte-szórja,
s hogy meglelték, hanyatt az égre bámult,
a kór rajta ült, akár a holló,
kinyúlt, már üveges szeme se rándult,
így lett az élet legdrágábban olcsó.
A csődület szájtátva ott tolongott,
bámulva a Pláton-ra zárt kezet,
a józanság bennem is felsikoltott,
"ölelje át az Úr a lelkedet!"
Vén Noé, bárkádon ott volt az óbor,
és te Szilénusz, mustnak ördöge,
Lót, te is, ki vágynak részegen hódol,
akit tűzbe hoz lányai öle,
óvjátok őt ott fönn, az égi pultnál,
elé kútvizet senki ne tegyen,
hisz szörnyűbb volna minden szörnyű jussnál,
hogy égbeszállva színjózan legyen.
Idelenn ő volt a Sorbonne bölcse,
művészet, és mindennek tudója,
hagyjátok csak, hogy a gyomrába töltse
a jó bort, s dülöngjön mint a bója.
Ha félrenéz az Úr, s pohár is akad,
majd Platonnal, Jehan jobban teszed,
ha két áldomás közt leiszod magad,
"ölelje át az Úr a lelkedet!"