Könyörgés

Sötét, mély űr lelkemben,
tátongó üreg, melyből eltűntek
a színek. Hiába égalján pirkadat fényei,
lelkemben nincs semmi, mi e fényt tükrözi.

Elvásott a nyáron belőlem az élet,
nagy akarás íjába feszült be testem,
fájdalmaim szétmorzsolták lelkem,
s maradtam kikopva csak a testem.

Istenem szánj meg, kegyelmezz!
Ily lélekkel élnem nem lehet!
Add még egyszer vissza a fényt,
reményt, hogy megint legyek Én!

Elkopnak mellőlem, kiket szeretek,
elvezérli őket jó sorsuk másfele,
mindenik viszi darabját lelkemből,
fájón adja magát, tiszta szeretetből.

Agyamban tompa köd, egyre csak kutatok,
hová lettetek míves gondolatok?
Nem kapom fel fejem csácsogó madárra,
nem vetem szememet már a napsugárra.

Lélekfámról sárgán levelek peregnek:
- ősz van már lelkemben -.
Gyengülő látásom tán nem engedi,
hogy lássam - avar alatt élet lakik -?

Istenem! Mi szándékod velem,
mit érlelsz rejtve,mely íly gyötrelem?
Felhő csücskében kuporgó szívem
esdekelve vár - észlelni jelet -,
kérlek Uram, segítsd fel lelkemet!