Magyar komédia 14. fejezet

14. ÜNNEPÉLYESEN

Regéczi Sándor éjszakája nyugtalan volt. Gyakran feleszmélt, megnézte az órát. Hajnali kettő. Hajnali három. Fél öt. Negyed hat. Az egyes időpontok között mintha csak pillanatok teltek volna el. Hét órakor már nem tudott ágyban maradni, felöltözött. Az asszony is felkelt, reggelit készített. A férfi mellkasát éles fájdalom feszítette, a torka szorult, szinte minden falathoz egy-egy korty vizet kellett meginnia, hogy lecsússzon rajta a sonkás rántotta, gondolataiban, vízióiban újra meg újra felsejlett a kép, egy bitófa képe, rajta a lógó hurokkal. Még nem tudta, hogyan is kellene most a lelkiismerete szerint cselekednie. Csak azt, hogy nem mulasztja el többé a pillanatot.

- Átmegyek – mondja az asszonynak. Irénke bólint.

- Menjél!

Szürke felhők takarják az eget, a kelő Napot, amikor az utcára kilép, még ki sem világosodott teljesen. Csak a szomszéd házig kell észrevétlenül átérnie. Somfalva legnagyobb bűnöse szinte lopja magát az utcának e pár méterén, amúgy kinek mi köze volna hozzá, hogy napi pártfeladatát ily korai órában kezdi. Amikor a kaput becsukja maga mögött, már rejtve van a láthatatlan arcok, szemek elől, egy pillanatra megnyugszik. Belép az irodába, leül az asztalához, iratokat vesz a kezébe, olvas. Utasítások a felsőbb elvtársaktól, jelentések kérése, a betűk, szavak, mondatok sorakoznak a szeme előtt, de az értelmük valahogy nem jut el hozzá. Feláll, fel-alá járkál, gondolatai egymáshoz csapódnak, az egyik épp, hogy megjelenik, a másik már ki is oltja. Az idő lelassul, halántékán dobolnak a másodpercek. Rá-rápillant az iratokra, a falakat, az iratszekrényt bámulja, valami értelmes dologgal kellene tán elfoglalnia magát, de csak egy fontos gondolat jut az eszébe. Neki mostantól a lelkiismerete szerint kell tennie a dolgát, hogy ne kényszerüljön szembe köpni önmagát, ha a tükör elé áll.

Az iroda ablakának üvegén át a lassan ébredő utcát nézi, a földet, ahova idegen, öreg faként ültette át a párt, s amelyben nem tudott meggyökeresedni. Átellenben, erősen balra, ott áll a Balla-ház, két szeme éppen most fényesedik, Ida asszony felhúzta az ablakok vászonból készült rolettáit. Kapu nyílik, az anya elindítja a két iskolás csemetét Perjés István színe elé.

- Jók legyetek!

A kis Tamás gyerek visszakiált.

- Úgyis!

- Persze – neveti el magát Ida asszony. – Aztán mégis rosszat hallok felőled.

A Balla család gyanútlan. A két gyerek kisétál a képből, a Kossuth utcán ilyenkor még alig van élet, egy-egy háziasszony lépked el néha az ablak alatt a vegyesbolt felé tartva, egyikük sem néz fel az iroda ablakára. Így telik el még egy vagy két óra.

A szemközti járdán most beúszik a képbe egy határozott léptű ember. Jobban megnézi, igen, az idősebb Barna Lajos az. Fiának házában már kialudta a tegnap esti mámort, éppen az alvég felé, otthonába tart. A párttitkár ellenállhatatlan késztetést érez, hogy résnyire kinyissa az ablakot, már hallja az öregember csizmája talpának koppanásait a földön, szinte sejti, hogy mást is hallani fog. Látja, hogy az ember a szemével szinte célozza a házat, most ér Balláék ablaka elé, meg sem áll, miközben hangosan elkiáltja magát.

- Holnap megyek a bíróságra! Két legkedvesebb fiamat fel akarják akasztani!

A ház kapuja kipattan, Balla Dénes lép ki rajta, és kiált a gyors léptekkel távozó után.

- Micsoda? Lajos bácsi, hát ki akarja felakasztani a maga fiait?

A nyugdíjas öregember meg se fordul, csak a válla fölött dobja vissza a szót.

- Majd megtudja mindenki!

Balla Dénes tétován néz utána, aztán visszamegy, a kapu becsukódik.

- Megkezdődött hát – állapítja meg magában Regéczi, s most, hogy gyanúját igazolódni látja, gondolatai kezdenek tökéletes sorba rendeződni, szűnni érzi mellkasának feszítő fájdalmát. Már tudja, mit fog tenni, csak a módját kell meglelnie. Balla Déneshez nem mehet át. Balla őt már évek óta levegőnek nézi, gyűlölt kommunistának tartja, aki egy illendő köszöntést sem érdemel tőle. Aztán meg ez a nép nagyon figyel mindenre, ami körülötte történik, az kell csak, hogy valaki meglássa, amint belép azon a kapun, órákon belül tudni fogják amazok, a Barnák, a Bapczi, a Stettner, a Dobák, a Zsámborok is, hogy Regéczi Sándor párttitkár a nép ellenségével paktál.

Hanem az iskola! Igen, az iskola neki is a hatáskörébe tartozik, senki nem találhat kivetni valót abban, ha hivatalos ügyben személyesen keresi fel Perjés Istvánt. Nem tudta őt megvédeni attól, hogy rendőri felügyelet alá helyezzék, biztosan haragszik is rá, és igaza van. A neve viszont rajta van a listán. Valamit jóvátesz azzal, ha legalább őt figyelmezteti, általa üzen Ballának, hogy vigyázzon, halálos veszedelembe taszíthatják. Felveszi a kabátját, indulna, de ekkor meghallja Bapczi Kálmán lépteit, a szomszéd iroda ajtajának zárjában fordul a kulcs. Visszaakasztja a kabátot, kinéz ő is a folyosóra, tekintetük találkozik. Bapczi mozdulata megáll, kicsit csodálkozik, de kedélyesen üdvözli.

- Szervusz. Te már itt vagy?

Regéczi igazi érzelmeit jól takaró mosolyát Bapczin kívül még aligha látta más.

- Igen. És te? Hogy vagy?

- Gondolhatod. A fejem, a gyomrom. Van valami tanácsod?

- Persze. Kérj egy liter tejet a reggeli fejésből! Én is megyek reggelizni.

Kilép az utcára. Járik Gyula jön éppen az alvég felől, szó nélkül, rá sem nézve megy el mellette. Ez az ember is a szótlanok, a volt „közvagyonrablók” egyike, most együtt kellene mennie vele, és azt nem lehet anélkül, hogy legalább köszönnének egymásnak, beszélgethetnének is, ha a kisbirtokosnak lenne számára mondani valója. Úgy tesz, mintha valamit elfelejtett volna, homlokára üt, visszalép a kapu mögé.

Járik Gyula már vagy száz méterre előtte halad felfelé az enyhe emelkedőn. Nem fogja utolérni. Elmegy a tornyos kastély előtt, a Magor-ház, a Velkey-ház előtt, a kiszélesedett tér vadgesztenyefáin már duzzadnak a ragacsos rügyek, a tér szélétől már erősebb az emelkedő a Somhegy oldala felé. Sörös Lajos háza előtt hárman vannak, a ház gazdájával beszélget Balla Imre és Járik Gyula. Gyülekezési tilalom – villan át az agyán, pedig tudja, hogy a három ember egészen másról beszélget, mint a három év előtti meghurcoltatásukról, vagy épp az új kommunista hatalom megdöntéséről. Ügyet sem vetnek rá. Tiszta a lelkiismeretük. Ő pedig a saját lelkiismeretén esett foltokat a gondolatok és tettek vegyi anyagaival most készül tisztára mosni. Teljesen tiszta már úgysem lehet.

Balla Tamás a tanterem ajtajának nyikorgására kapja fel a fejét. Kopogást nem hallott, a belépő felnőtt láttára az agya is, a szíve is nagyot döndül.

- A Regéczi! – Szemével kíséri, amint szó nélkül végigmegy a termen, látja, hogy a tanító bácsi ugyanúgy nem áll fel, nem kiált vigyázzt a nebulóknak, akiknek a szemében ugyanaz a néma döbbenet, miközben látják, hogy az oktató ugyanúgy nem nyújt kezet az érkezőnek, mint mikor a tanácselnök látogatta meg őket egy nap háromszor is. Regéczi párttitkár ugyanúgy kénytelen a tanári asztalra könyökölni, és ugyanúgy megteszi, nem mutat sértettséget, inkább alázatosan, suttogva beszél, nem hallani a szavát, hogy mit motyognak az alig mozgó ajkak, csak a mester arcának színe változásaiból lehet sejteni. Csak a tanító érti meg, hogy látogatójának mi a célja. Arcán kis mosoly jelenik meg. Látják, ahogy a párttitkár szavaira igent bólint.

Erzsébet szomszédasszony hírharangja is hamarosan megjelenik. Csendben érkezik, tenyeres-talpas alakjával szinte eltakarja a teljes ajtónyílást, köszönés és kínálás nélkül leül a konyha egyik székére, és már csendül is.

- Azt mondják, hogy valaki a faluból tizenöt embert fel akar akasztani. Hogy a névsor már a bíróságon van.

Balláné csak bólint erre, mosolyog rajta, érdekes hír, de ki lehet, aki ilyen buta tervekkel áll elő, elképzelte, hogy valaki valakiknek majd a nyakára teszi a kötelet, de állandóan az a kérdés motoszkál benne, hogy a tizenöt kivégzendő ember addig mit csinál. Maguk nyújtják a hurokba a nyakukat? Még hangosan is felnevet, mikor Erzsébet ugyanúgy, ahogy érkezett, el is távozik.

Édesanya felügyelete alatt gyorsan elkészül a másnapi lecke. Tamás kimehet az udvarra játszani, csak éppen a játékhoz nincs most kedve. Apját figyeli, aki dolgozna bár, de gondolatai, furcsa előérzetei nem hagyják, hogy bármibe belefogjon, inkább csak ténfereg az istálló, a pajta és a lakás között. Éppen a bejárathoz ér, amikor nyílik a kapu, és Perjés tanító úr lép be rajta szürke, halszálkás nagykabátban. Édesapa megtorpan, de megdöccen Tamás szíve is. Neki most a lecke fölött kellene görnyednie, hát most lelepleződött. Szigorú tekintetet, korholó szavakat vár, édesanyja tán majd megvédi, elmondja, hogy a lecke már kész, ő engedte meg, hogy kimenjen az udvarra. De a mester rá se néz, mosolyogva üdvözli az apát, kezet nyújt, a gazda pedig illően betessékeli a házba. Már a hűvös kamrába indulna, hogy a maga kezelte borával kínálja meg a vendéget, de az tapintatosan elhárítja a kínálást. Az ő fekélye bizony bármikor kinyílhat, ha alkoholt locsolna rá. Leülnek a tisztaszoba asztala mellé, a süket falak között megindulhat a beszélgetés, senki sem hallja, csak Ida asszony, meg a gyerekek. Tamás is ott áll mellettük, ennyire közelről, ennyire jóságosnak még soha sem látta a mestert, kezdi mind jobban megszeretni. De miről is szól a beszéd?

- Azért jöttem, Dénes bácsi, hogy megkérdezzem, miért akar engem felakasztani.

A mosolya, hangjának muzsikája azt jelzi, hogy bármennyire kemények, halálosak e szavak, ő, Somfalva köztiszteletben álló tanítómestere nagyon is jól tudja, hol, mikor, miképpen, kiknek az agyából pattant ki az eszement gondolat, ő nem félti az életét, tréfának veszi azt, ami az elmúlt éjszaka az ifjabb Barna Lajos házában történt, s ami tréfának is látszik. Megpróbál hinni abban, hogy a vád kiagyalói józan fejjel mégiscsak átgondolják a dolgot, s marad az egész csak tréfa. A házigazda reakciója azonban meghökkenti.

- Nocsak! Hát én volnék az a tömeggyilkos?

- Melyik is?

- Akiről az öreg Barna kiabált ma délelőtt itt, az ablakom alatt. Bíróságot emlegetett. A gyilkost nem nevezte meg, nem tudtam, ki akarja felakasztani a két legkedvesebb fiát. Ezt öntől hallom először, tanító úr. Már tizenöt emberről beszélnek. Ön is rajta van azon a listán?

- Regéczi párttitkár keresett meg. Tőle tudom.

- Nyilván arra intette, hogy meneküljön előlem, mert meg akarom ölni.

- Nem úgy tűnt. Inkább Dénes bácsit félti. Azt mondta, komolyra fordulhat a dolog.

- Mennyire komolyra? – Balla is elképzeli, hogyan akasztana fel saját kezével tizenöt embert. Mielőtt Perjés válaszolhatna, hangosan felnevet, annyira komikusnak látja a felidézett képzetet.

- És mondja csak, tanító úr, mit szólna egy ünnepélyes akasztáshoz? Amazok úgyis nagyon szeretik az ünnepélyeket. Mondjuk, megácsolhatná mindenki a maga bitófáját. Úgy kezdenék, hogy elénekelnék a himnuszokat, először a szovjet himnuszt, ugye, aztán mindenki beletenné a nyakát a maga kötötte hurokba, Majd azt kiáltaná; „Éljen pártunk és kormányunk, éljen a nagy szovjet nép, a Vörös Hadsereg, hazánk felszabadítója.” Ezzel kirúgnák a saját lábuk alól a sámlit, s miközben a kötelükön lógva az utolsókat rúgnák, az ujjongó közönség elénekelné a „föl, föl, ti rabjait.” Mert engem a gondolattól is, hogy hóhér legyek, mentsen meg a mennyei Atya!

Kacagása elcsuklik, könnyek csordulnak a szeméből. A tanító úr megszorítja vendéglátója kezét.

- Dénes bácsi, mi szövetségesek voltunk, és elvesztettünk egy nagy csatát. A történelem évezredei alatt, mióta emberek élnek a Földön, és ölik egymást, még soha nem történt meg, hogy a vesztesek vették volna a győztesek vérét. A vádról tudjuk, hogy milyen eszement, részeg agyakból pattant ki. De ha józanon sem döbbennek rá a dolog visszásságára, hát nem tudom, hová fejlődhet. A párttitkár most szövetségesünk. Erre figyelmeztetett, amikor megkeresett.

- Az öreg Barna délelőtti kiabálásából nem úgy tűnik, hogy rádöbbentek volna. Mit tanácsol, tanító úr, mit tegyek?

- Nem tudom. Odafönt statárium van. Ha elbújna, ha menekülne, az felérne egy beismerő vallomással. A farkasok is a menekülő prédát üldözik, kapják el, és marcangolják szét.

- Koffán Danit már marcangolják. Nehéz bűn súlya nyomja a lelkemet, tanító úr, mert őt az én erőszakkal, veréssel, fenyegetéssel kicsikart, hamis vallomásom juttatta a kezükre. Mester Janit meg fogalmam sincs, miért vitték el. Most én vezekelek, bűnhődöm Koffán Daniért. Nem menekülök, nem bujkálok. Megadom magam a sorsomnak. Az én istenem majd megsegít.

Perjés István keményen, férfiasan szorítja meg a házigazda kezét.

- Kívánom, hogy az istene megsegítse.

Nem tudja még, hogy egyszer őt is marcangolni fogják majd a farkasok.