Magyar komédia 16. fejezet

16. MAGYAR KOMÉDIA

Balláné Ida asszony több mint két hétig nem kapott hírt a férjéről. Rettegés és hit között őrlődött a két fiúval és a két lánnyal együtt, a kisfiú még nem értette, mi történik körülötte, hogy apjukat talán megölték, hogy talán mégis él. Március elsején, két nappal a letartóztatás után a három asszony hiába utazott a megyeszékhelyre, férjeik hollétéről ott sem tudtak meg semmit, a hatóság titkolózott, levegőnek nézte őket. Az ötgyermekes anya keményen viselte sorsát, gyermekei egyetlen könnyét se látták, könnyeinek csak az éjszaka sötétjében nyíltak meg a csatornái. Azon a napon Erzsébet asszony mosolyogva érkezett, ült le a konyhában, és máris kezdte. Azt mondják, hogy Koffán Dániel is, Mester János is, meg a Dénes szomszéd is Kistarcsán van. Végre! Legalább él! Élnek!

A gyűjtőtáborban egyhangúan zajlott az élet. A lefogottak tömege összezsúfolva, egymást nem ismerve, élet vagy halál bizonytalanságában, mély letargiában tengették napjaikat. Az idő monoton percegésében lassan oldódtak a lelkek, új barátságok is szövődtek. Balla Dénes találkozott a két somfalvi földijével is, már tudta, hogy nincs egyedül, de a Koffán elleni, kicsikart, aláírt vallomás ténye iszonyatos súlyként nehezedett rá. Bocsánatot kellene kérnie, nem gondolta, hogy kézjegyének ilyen következményei lesznek, nem hitte, hogy ezzel megpecsételi Dániel sorsát, hogy azt idézi elő vele, amitől meg akarta menteni. Nem gondolta, hogy ennyi a moslék az édes hazában, ebben a szennyes vödörben, amelynek peremén már átcsap a szutyok. Erre azonban nem nyílt módja. Nem kérdezhette meg Mester Jánost, őt vajon miért fogták le, de talán Jani azt el sem árulta volna. A bosszú tervét dédelgette, ez éltette, tudta, hogy semmilyen váddal nem foghatják perbe, szó nélkül tűrte megaláztatásait.

A bezárt tömeg egyszer kis híján mégis fellázadt. Az őrök háromnapos hosszú hétvégét engedélyeztek maguknak. Három napig volt zárva a cellák ajtaja, sem élelmet, sem italt nem kaptak, ürülékükkel, vizeletükkel megteltek a küblik. Egyikük végső elkeseredésében már saját gumicsizmájába tette a piszkát, az éhségtől, a bűztől tántorogtak. Amikor aztán megcsörrent a zár, s a fegyveres őr megjelent a nyílásban, dühében az orra alá tartotta a gumicsizma nyitott száját, és a képébe üvöltött.

- No! Hogy ízlik?

Aztán, amint az élet visszatért megszokott útjába, elültek az indulatok.

- Balla Dénes soha többé nem jön ki a börtönből – ujjongott hangosan Stettner tanácselnök, amikor kiderült, hogy Regéczi Sándor, a két Barna, meg Bapczi Kálmán is megkapta ugyanazt a hivatalos idézést Budapestről. Regéczi Sándorné Irén asszony megírta hetente szokásos levelét Abonyba, a fiának. Senki sem tudhatta, mi áll a borítékba zárt szavakban, csak a férje és a levél címzettje.

Sötét volt még, amikor a férfi Józsaházán vonatra szállt. El is bóbiskolt, csak a kalauz megjelenésére neszelt fel, mikor az egyenruhás ember a menetjegyét kérte. Ahogy végképp felpattant a szemhéja, már a Balaton víztükre vetítette a kelő Nap fényét az íriszére, el is vakította pár pillanatra. Személyvonaton ült, lassan döcögött a gőzös, az utas pedig figyelhette a sirályok kecses röptét, ahogy a vízre leszállnak, felcsapnak, kitárt szárnyukon vitorláznak, ám túl sok szépséget nem látott bennük.

Órákkal korábban érkezett Budapestre. Úgy gondolta, van ideje kószálni, gyalog sétált el a Margit-hídig, onnan pedig a sziget csábította el, letért hát a bekötőhídra, s hamarosan megérintette a kősivatagba ékelt oázis levegője, hangulata. Március huszadika volt, még kopárak az évszázados platánok, csak a cserjék, az orgonabokrok, meg a bodzák ága végein duzzadtak a tavaszt ígérő rügyek.

Negyedórával az írt időpont előtt ült le a terem előtti padra, s valahogy nem lepte meg, hogy egyedül van, sejtette, hogy a többieknek nem lesz bátorsága megjelenni. Otthon maradtak, bebújtak a patkánylyukaikba – gondolta.

Látta, amint hónuk alatt aktákkal bevonulnak a bíróság tagjai. Az ismeretlen bírák ügyet sem vetettek rá.

Azon a napon Balláné Ida asszony semmit sem sejtett, nyugodt volt. Tudta, hol van a férje, ha szenved is, legalább él, majd egyszer hazatér, mint alig három év előtt is tette. Aztán már nagyon fog vigyázni rá – fogadkozott. Kenyérért indult a vegyesboltba, elment a nyitott Gordos-udvar előtt, meglátta az ott álló teherautót, raktere ponyvával volt letakarva, de semmi szokatlant nem tapasztalt, hiszen a téesznek is van ilyen járműve, úgy vélte, hogy tán az áll ott éppen. Semmi mozgás nem volt körülötte.

Balla Dénes riadtan kapja fel a fejét, amikor kinyílik a tömegzárka ajtaja, és az őr az ő nevét kiáltja. Riadtságát látva kajánul felnevet, két másik idegen lép elő mögüle.

- Jöjjön! Nyújtsa a kezét!

Bilincs kattan, a két idegen két oldalról belékarol, úgy vezetik ki az épületből, egy fekete autó vár rájuk. Beültetik a hátsó ülésre, ahol közrefogják. Éppen úgy, mint akkor, Józsaházán – villan át agyán az emlék. Az egyik férfi szól a sofőrnek, induljon. Kikanyarodnak a nehéz, magas kapun a település főutcájára, de nem tudja, hova is visz ez az út, kérdésére nem válaszolnak. Megölnek? A kérdés csak úgy átfut rajta, tudja, hogy semmit sem tehet ellene, keze bilincsben, oldalt a szabad mezők, erdők, bárhol lehet a halála helyszíne, csak akkor nyugszik meg kissé, mikor már Budapest magas házai között robog vele az autó. Amikor kiszállítják, akkor látja meg a nagy, nehéz tölgyfaajtó mellett a táblát. Statáriális vérbíróság, állapítja meg magában, hiszen a rabtársaitól hallott már valamit az új, számára novemberben még bizalmat keltett kormány vérszomjasságáról. Felviszik az emeletre a széles, magas lépcsőn.

Mint a bárány, amikor a holtára készül. Megérzi a vesztét, az emberek szándékát, a kést már megfenték a nyakának, tehetetlenül adja meg magát, ahogy két hátsó lábánál fogva felakasztják, feje a vért felfogó fémvödörbe lóg, egyetlen ellenkező mozdulata, egyetlen hangja sincs, a nyaka pedig szabad a késnek. Meggörnyed, összebilincselt keze a hasán, látása beszűkül, csak a széles folyosó kövét nézi, oldalt meglát ugyan egy pár cipőt, de nem fogja fel, hogy ahhoz két láb is tartozik.

Leültetik a másik padra. Ha akarna, sem tudna most oldalra pillantani, nem tudhatja meg, ki jár azon a két lábon, abban a pár cipőben. Biztosan ő a halál. Már szólítják is. Bevezetik a tárgyalóterembe, a három bíró lesújtó tekintetet vet rá, ám ebből semmit sem vesz észre. Tudata is beszűkült, csak azt érzi, hogy lenyomják a padra, a tanácsvezető parancsára megszabadítják a bilincstől, aztán újra fel kell állnia. A nevét még meghallja.

- Ön Balla Dénes?

- Az vagyok.

- Született Somfalván, l909. január huszadikán, anyja neve Benedek Eszter?

- Az vagyok.

- Üljön le!

Lenyomják. A gépírónő felajzott ujjakkal vár. Kattogni kezd a gép, amint a bíró az iratokat ismertetni kezdi, a diktált szövegből csak szavak jutnak el hozzá, mint „vádirat,” „tizenöt ember”, „tömeggyilkosságra való előkészület”, most az ügyész beszél, aztán megint szólítják.

- Vádlott, álljon fel! Megértette a vádat?

- Megértettem.

- Bűnösnek érzi magát?

- Nem.

- Üljön le!

Szót kap a védőügyvéd, akit azelőtt a vádlott sohasem látott.

- Tisztelt bíróság, nekem fogalmam sincs, mit tudnék felhozni…

Folyik az ismeretlen védő szájából az újabb vádbeszéd.

Tanúkihallgatások következnek.

- Ifjabb Barna Lajost kérem – kapja az utasítást a törvényszolga. Kilép az ajtón, mondja a nevet, aztán karjait széttárva tér vissza.

- Barna Károly.

- Nincs.

- Bapczi Kálmán.

- Nincs.

- Senki sincs?

- Van itt valaki.

- Jöjjön be!

Belép a pár cipő, a vádlottnak háttal megáll a bíróság előtt.

- Ön a vád tanúja?

- Regéczi Sándor vagyok, a somfalvi pártalapszervezet titkára. Itt az igazolványom. A pártigazolványom is, parancsoljon a tisztelt bíróság.

- Nahát! Ön is rajta van ezen a listán.

- Igen, én is rajta vagyok.

Balla Dénest iszonyatos indulata magához téríti. Vele megverekszik, igenis bebizonyítja, sarokba szorítja. Mondja meg, kivel, kikkel szövetkezett ő, mert az akasztáshoz akasztófa, kötél is illik, ki vagy kik ácsolták volna meg, azokat miért nem hozták ide, ültették melléje! Miféle bűnért, milyen eszközökkel fogta volna el ő egyedül a tizenöt embert, holott nem rendőr, nem ügyész, hogy vádoljon, nem bíró, hogy ítéljen, és legkevésbé hóhér. Hogyan tehette volna ő mások nyakára a hurkot, ha azok ellenállnak? Igenis bebizonyítja, hogy soha senki ellen nem kelt ilyen gondolata, nem volt ilyen terve…

Ám a vád tanúja nem vádol, hanem véd. Elmond mindent, az egész történetet. A legfontosabb szavakat erősen hangsúlyozza. Vadászvacsora. Részeg társaság. Táncoltak is, ők táncolták ki a névsort, ez nem Balla Dénes keze írása, az egyik asszony írta, a vádlottnak semmi köze hozzá. A kérdésre, hogy vajon józanon miért nem gondolták meg magukat a feljelentők, csak széttárja a karjait.

- Talán valami régi sérelem…

Eljön az este. Ida asszony lefekteti a gyerekeket, a három nagy ágy szépen megosztva, a két lányé az egyik, a két fiúé a másik, a harmadikba pedig ő bújik a kicsivel. A vászonból készült roletták leeresztve, a villanyoltás után teljes a sötétség. Elalszik ő is, késő este, úgy tán éjfél körül kicsit felneszel, mintha az a teherautó, amit délelőtt a Gordos-udvaron látott – félálomban hallja a motor zaját –, kifordult volna az útra, és elgurult volna az ablakok előtt. Aztán ismét rátelepszik az álom.

Hajnalban, úgy három óra felé lassan emelkedik ki a mélységből. Valami muzsika hangzik az ablak felől, mintha valaki énekelne.

- Rácsok nélkül magam vagyok, ragyognak rám a csillagok, csacsog a sok hajnalmadár, azt csacsogják, szabad vagy már.

Ida a dal végére ébred fel teljesen. Tamás meg arra riad, hogy Géza kiugrik mellőle.

- Édesapám!

Az anya is felkel, az álomtól még kicsit tántorogva megy az ablakhoz, félre húzza a rolettát, könnyezve szólal.

- Hát te vagy? – Valami felsőruhát kap magára, a kulcsot keresi, férje elé indul. Az apa, amint belép a szobába, tekintetével ismét az ágyon ülő Tamást leli meg először, álmos, csillogó, mosolygó szemét, könnyezve nevet, amint magához öleli, megcsókolja, aztán sorra a többit is. Végül asszonyát öleli magához újra, megremeg a rekeszizma, gáttalanul, hangosan szakad fel belőle az elmúlt hónapok minden keserve. Így zokog a férfi a statárium, a halál karmaiból menekülve, felszabadulva, boldogan.

Aztán lefekszenek, asszonya karjaiban mozdulatlan, mély álomba zuhan. Dél közeledik, amikor kinyílik a szeme, a mennyezet sötétbarna gerendái feszülnek fenn, feje fölött, a falon, a kis festményen Jézus imádkozik. Ida mosolygó arca hajol föléje.

- Jól vagy?

- Jól vagyok.

Felöltözik, kimegy az állatokhoz, üdvözli őket. Körbejárja az udvart, a kertet. A gyümölcsfákat már metszeni kell – állapítja meg. Aztán visszamegy a házba, Ida már az asztalt teríti. Amíg kimeri a levest, megkérdezi.

- Mi történt? Elmondod?

Elmondja.

- Aztán megkérdezték tőlem, akarok-e feljelentést tenni a rágalmazók, a hamis vádlók ellen. Mondtam, nem. Magamnak meg azt mondtam, hogy a börtönnél is nagyobb büntetést szánok nekik. Azt, hogy a faluban lépten-nyomon belém botolva szégyelljék el magukat, süssék le a szemüket, kerüljenek el messzire, ha meglátnak bárhol, bármikor.

Ida elmosolyodik.

- És azt hiszed, képesek rá?

- Mire?

- Arra, hogy szégyelljék magukat.

Balla Dénes a sötétedést várja. Úgy tervezi, ne legyen tanúja, amikor átmegy a kastélyba, bekopog Regéczi Sándorhoz, békejobbját nyújtja, megszorítja a kezét. Eközben a konyha ajtajában megjelenik Erzsébet szomszédasszony, széles mosoly kíséri száján a hangos újságot.

- Regécziék elmentek. Elköltöztek, mindent magukkal vittek. Teljesen üres a ház.

Az éjszaka sötétjében, búcsú nélkül hagyták el Somfalvát.