Ringó rét volt…

Rét volt… egykor

színes virágszőnyeg…

ringta báját

lányka fejfedőnek,

s boldog volt, ha

szirmát egy-két lepke

örömtánccal,

mézcsókkal illette.

Napfényfüzér

ragyogott az arcán,

ha libegett

főkötője tarkán.

Pajkos széllel

csengettyűje játszott,

s hallgatta a

kék harangvirágot.

Csodálta a

réti margarétát,

a virágok

áldott királynéját.

Így teltek a

napok, így az éjek,

nem volt félszeg

a pacsirta ének.

De egy napon

gépek jöttek sorba,

a markolók

kiéhezett torka

felfalta  az

összes vadvirágot,

s lenyelte a

földi mennyországot.

Acélfoguk

feltörte a földet,

nem hatottak

a fájdalmas könnyek.

Pedig, hogy sírt

minden érző lélek,

s mire csend lett,

elhalkult az ének.

Ringó rét volt,-

most autópálya,

százezer mag

bitumen fogságba’.

Százezer mag

leheletnyi sóhaj,

nem hallod már,

győzött a motorzaj.